v e r a   i c o n a (egy elképzelt kiállítás margójára)


Egy csöndes sarokba húzódva gyűrögettem az életmű-kiállításra szóló meghívót, miközben arcomon kaján vigyorral figyeltem a döbbenetét palástolni igyekvő sznob társaság kínszenvedését.
T. Veronika nem tartozott az évente új kiállítással előrukkoló festők közé. Akkor festett, amikor akadt mondanivalója. Először húsz éve. Volt, hogy két tárlatra valót is alkotott egy esztendőben, de ha úgy adódott, évekig nem nyúlt ecsethez.
Most bizonyára elégedett mosollyal nyugtázza egy hófehér felhő csipkés széléről, hogy sikerült megbotránkoztatnia a javarészt üres lelkű publikumot.
A vásznakon elmaszatolt festékfoltok, itt-ott néhány élesen, tisztán meghagyott apró részlettel. Minden kép előtt kis asztalka állt, rajta selyemkendő a vászonról felitatott-lecsutakolt festékkel. Úgy nézett ki mindahány, mint a műterem sarkaiból összevadászott koszlott ecsettörlő rongy. A képek alá elhelyezett feliratok - "Tévelygések", "Lélekút", "Életvirág", "Halálvirág" -  abszurd módon hatottak ebben a műterminek túlontúl rendezett, kiállításnak viszont zilált atmoszférájú környezetben.
A látogatók meghökkenése így bizonyos mértékig érthető volt: a legfeljebb futurista és nonfiguratív festészetet még megemészteni képes közönség gyomra nehezen vette be, hogy kap valamit, és mégsem lakik jól, amit pedig itt most letuszkolnak a torkán, azt kínkeservvel böfögi vissza.
Veronika első kiállításáról is én tudósítottam két évtizede. Akkor mondta azt, amit csak most, a botrányosnak ítélt tárlatot szemlélve  - mint egy múltból érkező üzenetet - értettem meg. "Az igaz ember mindig kész találkozni a valósággal. Keresi azt... mert hisz benne. Mindegy, hogy miféle igazságnak vélt utánzat vagy leképezés kelti fel erre az igényét. Egyre megy, hogy a víztükörben látott fák indítják az erdő megismerésére, vagy a saját tükörképét nézve lesz kíváncsi valódi önmagára. Ha hittel tekint a másolatra, előbb-utóbb annak eredetijével is találkozik majd."
 Megálltam az "... ergo sum?" című kép előtt. Felcsippentettem az elé helyezett rongycsomót és zsebre vágtam. A kijáratnál a portás figyelmeztetett: "Uram, kilóg a zsebkendője. El fogja hagyni!" Megnyugtattam: "Köszönöm, de ez nem zsebkendő, hanem... Vera icona."
Értetlenül nézett rám, én pedig mosolyogva tettem hozzá: "Veronika kendője".

*Vera icona: "igaz képmás". Az evangéliumok nem beszélnek Veronikáról, alakja egy VI. századi apokrif iratban tűnik fel. A keresztet vivő Krisztushoz odaszalad egy asszony, és arcáról,letörli a véres verítéket, aminek nyomán a kendő megőrzi a Megváltó arcának képét. A Veronika  kendő egy 17x24 cm-es fátyol, Manoppello-ban őrzik.