Szeretek írni... a szó fizikai értelmében - tudok is...

Amint megtanultam a betűvetés tudományát, történeteket kezdtem kitalálni, és már általános iskolában elhatároztam, hogy regényt írok. Neki is láttam egy nyári szünetben - aztán a kézirat szőrén-szálán eltűnt. Sajnáltam.
Rövid kis sztorikat utána is írtam - talán az egész iskolában egyedül én szerettem a fogalmazás órákat.

Gimnazistaként mindent leírtam, amit gondoltam, éreztem, ami bántott,ami felháborított, aminek örülni tudtam, amit érdemesnek tartottam arra, hogy észrevegyek.
Évekig, többnyire karácsony táján, egy komáromi irodalmi lap - a Rügyek -  mentorának kérésére vetettem papírra néhány gondolatot. Egyik-másik     írásnak talán nem csak az ünnep ad aktualitást - úgy sem, hogy "karácsonyi történet". Valószínûleg megszülettek volna máskor,  más  történetbe ágyazottan is.

 Tudom, kissé vegyes a kép - de úgy érzem, csupán annyira, amennyire egy ember érzésvilágát, hangulatát a környezete, a történések befolyásolják. S hogy az érzésekbõl kép, vers-féle, esetleg a kettõ együtt, vagy próza formájába öntött mondatok halmaza jön létre - a pillanatnyi hangulatomtól függ... ebben szabad kezet adtam magamnak..mikor is? I.e. valahányban - hiszen ezek a kis írások egy része még gyermek-és tinikorom  szüleményei.

    Az írásokkal csak annyi problémája van az azt/azokat megalkotók többségének, mint a lépzõmûvészeti alkotásokkal - például egy portréval. - a festõnek. A nézõ alaposan megvizslatja a képet, és felteszi a hajmeresztõ kérdést: Kit ábrázol? Hasonlít az eredetijére?
Az írótól ugyanezt firtatják: Veled történt? Pedig, többnyire csak annyira valóságosak a leírt történések, mint az álom és ébrenlét határán megjelenõ látomások. Számít, hogy valós-e, megtörtént-e, és hogy velem, vagy mással? Lehet, hogy igen, megtörtént, velem, mással - változtat az valamin? És, ha csak a fantázia szüleménye - akkor veszít esetleges értékébõl, mert  a valóságot vagyunk csak hajlandók elfogadni?
A történetek közt  akad ilyen is, olyan is...

     Írni nem könnyû - nem irigylem azokat, akik írással keresik meg a betevõjüket. Hogy miért? Hamvas Béla ezt egészen jól megfogalmazta:

"– Az írás ellen súlyos kifogásom van. A negyedik mondatnál, néha a harmadiknál, sõt már a másodiknál idegen és csaknem ellenállhatatlan hatalom sodra kap el, és nem azt írom, amit akarok, hanem amit a hatalom reám kényszerít. Legtöbbször észre sem veszem. A munkával elkészülök. Elolvasom. Nem tudom, mi az, ami benne nem tetszik. A dolog nem egyezik. Gyanakszom. Nem vagyok kielégülve. Nem ez az. Nem ezt akartam? Nem! Talán jobb, amit írni kívántam, talán rosszabb. De semmiképpen sem az. Késõbb észreveszem, hogy az ismeretlen hatalom ismét elragadott. Írás közben olyan gyönyörrel árasztott el, hogy nem tudtam neki ellenállni. E gyönyör ára, hogy azt kell írnom, amit õ akar. – Nemcsak én vagyok így. Az emberek nagy-nagy többsége nem azt írja se versben, se zenében, amit õ maga gondol és érez, nem azt festi, nem azt faragja, a gondolkozó nem azt gondolja, hanem azt, amire a költészet, a zene, a festészet, a gondolkozás hatalma kényszeríti. Csak egészen kivételes mûveket ismerek, amelyek nagyobbrészt szerzõik alkotásai. Olyan mûvet pedig, amelyet az utolsó szóig a szerzõ írt, egyet sem. – Külön feladat írni. És külön feladat azt írni, amit valóban én akarok. Ez az utóbbi a nehezebb. Nem is mindig sikerül. – Most már erõm nagyobbik részét nem arra fordítom, hogy a gondolatot értelmesen megfogalmazzam, hanem hogy az írás hatalmának kényszerítõ elragadtatása ellen védekezzem. – Teljesen csak az elégít ki, ha azt írom, amit én akarok. Ha nem azt írom, a fullánk bennem marad. Kezdhetem újra. Nyugtalanság. Kielégítetlenség."
Persze, ez nem általános. Van, aki olyan könnyedén ír, mint ahogy a kés szalad a vajba...és azt, amit elképzelt - hitelesen, hihetõen. Ez a könnyedség tükrözõdik írásaiból is. És elhisszük.  Az én vállamat nem nyomja az a felelõsség, mint ami a  "hivatásosokét". Többnyire a magam szórakoztatására írok. Sem több, sem kevesebb nem leszek attól, ha valaki elolvassa, vagy szájbiggyesztve tovább lapoz. Aki mégis rászánja magát az olvasásra, azt megnyugtatom - akkor sem pazarolja el sok idejét, ha ezeket a szösszeneteket az elsõ betûtõl az utolsóig elolvassa.


    Néhány írást már felnőttként,  (Figyelnél rám?!, Társasjáték, Vera icona) szórakozásból követtem el, a  felhívására. Egyik felhívásban fiktív mûvek kritikáinak megírására buzdították a nagyérdemût, és mivel akkoriban nagyon ráértem, a feladat izgalmasnak tûnt, a kedvemet  úgy meghozták hozzá, mint a huzat. Azóta is szívesen írok a Regénytárra. Majoros Sándor, a honlap gazdája teret ad a színvonalas írásokon kívül a játéknak, olykor pályázatoknak  is. Látogass el a Regénytárra is!
Ezen a honlapon is fogsz még a Regénytári témával  találkozni - lesz köztük rajzos nézni való is.

A Regénytárra szánt és ott meg is jelent írások:

Földre szállt íróaszta	Tükörszilánkok	Az ima ereje	KICSI A VILÁG
A rugó	Séta a nagyfiúval	KARÁCSONYI LECKE	Regénytári Nívó-díj
AZ ÍGÉRET EREJE	PEREMEN	A KOCKÁZATOKRÓL ÉS MELLÉKHATÁSOKRÓL	ELLOBBAN A LÁNG