Nagyon szép volt a nagyanyám lánykorában. Erõs, pirospozsgás, fürge lányka. Barna hajfonatát koszorúba tüzte a fején, és reggeltöl estig énekelt. Nyolcvanöt évvel ezelött hozta világra egy picike, madárcsontú fiatalasszony, akinek huszonnyolc éve még mondhatta: Édesanyám. Még én is ismerhettem és szerethettem öt - a Dédit, - akit tizenévesen a szülei egy jobb élet reményében Amerikába vittek. Majd bö egy év elteltével visszafordultak, hogy mégis itthon találjanak boldogulást. Talán az 1912. április 15-i hazaút hajnalán jelent meg finom arcocskáján az elsö picike ránc a "Kárpátia" fedélzetérõl figyelve a hullámokba merült Titanic életben maradt utasainak mentését. A többit itthon szaporította hozzá az élet. Mert a szegénység , és a munka látástól-vakulásig - meggyüri az embert.Mégis két gyermeket hozott arra a hitvány világra. Idösebbik lánya lett az én Nagyanyám. Öt sem kényeztette az élet. A barázdák szinte észrevétlenül szaporodtak az arcán. Háború. Kilakoltatás. Éhezés. Félelem. Ezek az évek ülnek homlokának mélyedéseiben. Korán ment férjhez. Korán szülte meg Édesanyámat....és túl hamar megözvegyült. S mert erõs volt testben és lélekben, csupán arcának bõrét tudta megtörni a szenvedés. Ereje a hitében rejlik. S aki hisz a holnapban, annak arcára mosolyt csal a remény. Ma is tiszta szívbõl tud nevetni. Huncut szarkalábak futnak kék szeme körül. Nevetett Édesanyámmal, az unokáival, s két tizenéves dédunokája is könnyedén "viszi táncba". Az évek szaporították arcának redõit, s õ büszkén viseli öket mindmáig. Szinte hallom, ahogy nagymama-lányának mondta: édes kislányom. Ez a valamikor édes kislány akkor még nem is sejtette, hogy a Sors úgy rendeli: Ö legyen az én Anyukám. Túlélö típus volt  mint a "nagy víz" túlpartjáról visszatérö ükanyám, a "Frauche". Gyerekként sose éreztem igazán a bajokat - csak némi idõ után eggyel több ráncot véltem felfedezni Anyu arcán. S amikor viszonylag problémamentes idõket éltünk, hát az emberekben való csalódás vájt új redöt az arcára. Következetesen szigorú volt - magához, másokhoz, hozzánk. Talán ettöl ültek a rövidke, függöleges redök a két szemöldöke közt. Szeme körül ugyanolyan szarkalábak mosolyogtak, akárcsak a nagyanyámnak. Mert családunk asszonyai a legnagyobb keserüség közepette is tudtak nevetni. Ezek a finoman mosolygó pókhálók is anyáról lányra öröklödnek. Én is büszke vagyok rájuk Remélem, a lányomnak ezeket a " jókedvü " ráncocskákat tudom örökül hagyni, s mire neki is annyi lesz belölük, mint most nekem, az én fülembe súgja majd egy cérnavékony hangocska: szeretlek, Mami! ....ÍRÁSOK....