p e r e m e n

	Lábát lógatva nézett le az ébredezõ városra. A villamos álmosan zötyögve vitte az elsõ munkába indulókat, a buszsofõrök a második kávéjukat itták a következõ kör elõtt, egy hajnali kutyasétáltató épp a csikkét taposta el a kedvencek által összeszart járdaszélen. Az erejét játékosan próbálgató szellõ bele-belekapott a szanaszét szórt újságpapírokba, amiket egy önkéntes utcaseprõ hajkurászott vajmi kevés sikerrel. A szomszéd házban elkezdõdött a ki-bejárkálás. Munkások cipeltek vödröket, létrákat, festéket, pemzliket, meg minden kacatot, ami a lelakott lépcsõház felújításához kellett.Monoton zsongásként hallatszottak fel a zajok – beszélgetés, nevetgélés, néha egy-egy káromkodás – foszlányai. Mint királynõ a birodalmát, úgy szemlélte az álomból ocsúdó utcákat.                          A hajnal elsõ sugara a konyhában érte. Órák óta fent volt, és csak feküdt az ágyban a falióra csendes percegését figyelve, miközben próbálta kitalálni, merre járnak a mutatók. Abban a szerencsében részesült, hogy érzékei ennyit voltak hajlandóak a külvilágból elméjébe beereszteni. Amikor már fájt a háta a mozdulatlan fekvéstõl, lassan kikászálódott a paplan alól és néhány percig az ágy szélén üldögélt.
Megszokott mozdulattal simította el homlokába hulló, õsz szálakkal tarkított homokszõke haját, és könyökét a térdén megtámasztva sóhajtott egy nagyot. Felállt, bokáját ropogtatta, és lassan kivánszorgott a konyhába. Innen nézett farkasszemet az új nap kezdetét jelzõ tolakodó napsugárral. „Akkor ma buli!”- gondolta mosolyogva. Nehezen vergõdött fel a tetõre. A létra aljában a lakók mindenféle dobozokat, használaton kívüli virágcserepeket halmoztak fel, és hát mitagadás, nem az a ruganyos csirke már… Ujjai szinte rádermedtek az utolsó fokokra, és ezután még várta a küzdelem a felfelé nyíló vasajtóval is. Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy megmozdítsa. Mikor volt ez utoljára felnyitva? Percekig egyensúlyozott merev talpú fapapucsában a felsõ létrafokokon, míg hajlott háttal, a csapóajtóval viaskodott. Közben halkan káromkodott, mert a hálóinge háromszor tekeredett sovány testére, és ez is csak nehezítette amúgy sem egyszerû dolgát. Végre, nagy nehézségek árán megmozdította a súlyos ajtót, sikerült kiemelnie és remegõ kézzel kitolnia. Aztán fél fenékkel kiült a szurokpapíros-kavicsos tetõre.   A peremre. Szédült. Piszkosul. Még a hokedlit is félve mászta meg, amikor a függönyt cserélte le a szobában. A mostani szédülés azonban inkább hasonlított valami vurstli béli, körhintán érzett emlék-szédelgésre, mint arra a kellemetlen érzésre, ami a stokin mindig elkapta. Ült a szélben, és mosolyogva figyelte a lent gyülekezõket. Egyre többen álltak meg a lépcsõháznál, és bámultak fel a tetõ szélérõl lefelé nézegetõ nõre.”Be vagytok tojva, mi?” – mosolygott magában. Hamarosan nagy vijjogással megjelent egy mentõautó, aztán egy tûzoltókocsi is a hosszú létrájával. Szétpakoltak. Egy tûzoltó elindult az idõközben felállított létrán, egy másik a lépcsõházban vágtázott felfelé. Szõke, bögyös pszichiáter igyekezett lépést tartani vele. „Jaj, csak le ne ugorjon!” – fohászkodott, az irdatlan mennyiségû adminisztrációra gondolva. Lihegve értek a tetõre. Erõteljes szuszogással álltak meg, és óvatosan közelítettek a mozdulatlanul ülõ nõ felé. A pszichiáter gondolatban fellapozta az ilyen esetekre tartogatott szöveget. Bele is kezdett, de a nõ a tetõ szélérõl lehurrogta. „Harminc év múlva maga fog itt ülni” – mondta szinte fenyegetõen. Aztán felnevetett. Mosolyogva üdvözölte a létrán érkezõ tûzoltót, lassan hátratolatott a fenekén csúszva, majd felállt. „Vége a cirkusznak.” – jelentette be úgy, mintha az idõjárásra tett volna megjegyzést. A három ember megrökönyödve bámult rá, ahogy a hálóingét porolgatta. „Mit néznek? Maguk még nem érezték, hogy milyen jó lenne, ha valaki foglalkozna magukkal?” A kérdezettek hallgatását nyugtázva bólintott. Elindult a csapóajtó felé, és a kemény talpú fapapucsban röhögcsélve egyensúlyozott lefelé a vaslétrán.
...ÍRÁSOK...