j á r t o m b a n - k e l t e m b e n



IN MEMORIAM

 Húzom az időt. Semmi kedvem ebben a rekkenő hőségben ki­mozdulni a viszonylag hűvös fa­lak közül, hogy a másnapi ebéd­hez biztosítsam az alapanyagokat. Lelki szemeimmel látom a bolt­ban hömpölygő tömeget, hallani vélem a felháborodást a kenyér frissességét megkérdőjelező han­gokban, s már-már érzem a há­tamba nyomott bevásárlókocsi hidegségét a pénztár előtt kígyó­zó sorban tipródva. Mégis elin­dulok, arra gondolván, később csak rosszabbodik a helyzet.
Odakint tombol a nyár! Cé­lomhoz közelítvén meghökke­nek: itt nemcsak a hőség tombol! Eleinte diszkréten forgatom a fe­jemet. Vajon melyik lakó napo­zott túl sokáig fedetlen fejjel? Meg is állok, hátha felfedezem a techno zuhogásának forrását. Végiggondolom a házban lakó összes fiatalt, akinek kora okán "felmentést adhatok", aztán fel­tételezem, hogy valakinél bera­gadt a hangerő-szabályozó. Dob­hártyám rezeg, tán azon vacillál, szakadjon-e? Lépteimet szaporá­zom, menekülve a hőség és az idegeket hegyező őrjöngés elől. Meglepetésemre a zaj egyre erő­sebb. Újfent tekergetem a feje­met, s "örömmel" fedezek fel egy nyitott ajtót, amelyen teljes szé­lességében áramlik kifelé ez a zenének nevezett rettenet. A "ti­tok" megfejtése feletti örömöm­be hamarosan egy kis üröm is vegyül: az ajtó felett ugyanis öles betűk hirdetik: "IN MEMORIAM-TEMETKEZÉSI VÁLLALAT".

BABÁK-MAMÁK
Kedves ismerősömmel beszél­getek a járda szélén ácsorogva. Rövid idő alatt sok minden szó­ba kerül: a gyerekek, anyagi meg­próbáltatások, munkahelyi örö­mök és bánatok, hogy kevés idő jut arra, ami feltölt - egyszóval minden. Nem messze tőlünk né­hány fiatal anyuka beszélget, mellettük totyogó apróságok is­merkednek a világgal. Ismerő­söm hamarosan elköszön tőlem, s bár vár még rám otthon némi házimunka, lezökkenek a padra, hogy néhány percig még figyel­hessem a gügyögő kis emberpa­lántákat. Nem szokásom a hall­gatózás, mégis figyelemmel kísé­rem a kismamák beszélgetését.
- Andika már köszön a papának, meg pát integet apró kezecskéjé­vel. - dicsekszik az egyik büszke anyuka.
-Alighanem Tündike hamarosan szobatiszta lesz. Már húzkodja a pelusát, ha készül valamire, de nem csinál semmit, csak ha alá teszem a bilit.
- Panni szépen önállósodik. Néz­zétek, most sem itt sertepertél körülöttünk, hanem maga vá­lasztja meg a szórakozását. - büszkélkedik a harmadik mama.
Figyelem a Pannikának neve­zett szöszke lánykát. Vajszínű ruhácskájában, kis szandálban futkározik, copfocskája verdesi a hátát. A járda melletti tócsa felé veszi az irányt. A mamák még mindig sorolják gyermekeik oko­sodásának kézzel fogható bizo­nyítékait, amikor Pannika csupán egy pillanatra megáll a pocsolya szélén, majd bájos mosollyal ki­csi arcocskáján elindul. A víz közepén megáll, és magasra tar­tott kezekkel, páros lábbal ugrál­ni kezd. Fröccsen a víz, masza­tos lével permetezve be a vajszí­nű ruhácskát. "Valóban önálló, tudja a kis boszorka, hogy mit akar" - gondolom magamban.
A visító nevetésre a három anyuka szinte vezényszóra for­dítja fejét a hang irányába.
- A keserves iskoládat, te anya­szomorító! Hát mit képzelsz, te kis taknyos? - hallom az előbb még büszke anyuka artikulátlan kiabálását. - Ezért mosok, va­salok rád? Most hazamegyünk, és büntetésből nem öltözhetsz át! Így eltolni az én délutáno­mat is! - hangzott el a mami dühének igazi oka.
Elindulok haza, de fülemben még sokáig visszhangzik a csa­lódott kislány elkeseredett sírása.

BUSZON
Fáradtan kapaszkodtam fel a buszra, amely már tömve volt mun­kából, vagy munkába igyekvő felnőttekkel, és az iskola béklyójából szabadult gyerkőcökkel. Az óvodá­sokat a nagyobb testvérek kísérték. A középiskolások hétvégére igyekeztek haza. Nagyhangon mesélték élményeiket, froclizták egy­mást, harsány röhögések közepet­te trágár vicceket meséltek .
Egy hetvenes bácsi ült magában az ablak melletti ülésen, és zavartan csóválgatta a fejét. Félúton járhattunk, amikor - a hangzavart megunva - felállt a helyéről, és gyenge hangján megpróbálta túlkiabálni az ifjúságot.
- Ejnye, fiúk, nem lehetne kicsit, kultúráltabban, csendesebben? Hát ezt tanuljátok az iskolában?
Sajnos, a bácsi nem utazott sűrűn ezen a járaton, ezért nem tudhatta előre, mit vált ki ezzel az egyszerű kérdéssel. A nagyszájú bunkók  egymás szavába vágva hurrogták le az öreget, aki megsemmisülten ült le.
    Bennem pedig az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon miért az iskolát, és nem a szülői "nevelést" juttatta először eszébe a bácsikának a kontrollt vesztett ifjúság.