Ez akkor volt, amikor az 1970-71-es tanévben utoljára megszólaló csengõ a totális szabadság impresszióját, reményét vetítette elõre. Tudtam, hogy édesanyám egy héten belül összecókmókol bennünket a húgommal, ruhatárilag készülve sarkvidéki idõjárásra és hõgutával fenyegetõ, rekkenõ melegekre egyaránt.
Az utazás a nap nagy részét kitöltötte. Kaposvártól már fennhangon soroltuk a megállókat, így keltve a feleslegesség érzését a kalauz bácsiban, és amikor a helyi kofavonat becsühögött a kis somogyi faluba, a városi jólneveltség maradék máza is lepattogott rólunk, anyánk levegõben lógó pofonjainak ellenére. 

Néhány kilométer gyaloglás, a célegyenesben egy enyhe emelkedõ megmászása után megérkeztünk gyerekkorunk Kánaánjába. Alig vártuk, hogy a vicinális másnap visszavigye szüleinket a városba, a kis lakótelepre.     Azon a nyáron már a tizenkettedik évemet tapostam. Bömböltettem a csöves rádión a Rolling Stones-t, Csöpi kutya két lábon kepesztetve lötyögött velem a Chirpy chirpy cheep cheep-re, és együtt búgtam Koncz Zsuzsával, hogy Je’t aime.

Miután ily’ módon kitomboltam magam, vágytam a nyugalomra. A kis faluvégi ház kertje tele volt nektár, föld, gyümölcs, és tisztaság illatú csenddel. Amikor csak tehettem, lesétáltam a kert végébe. Ahogy távolodtam a gazdasági udvartól, úgy gyengült a tyúkok kárálásának, kakas kukorékolásának, a kacsák hápogásának zenebonája.
     Az akkor óriásinak tûnõ kert végében két meggyfa állt õrt. Mindkettõt megmásztam, többször is – és a nagyobbikon berendezkedtem. Alsó ága még elérhetõ magasságban nõtt. Megkapaszkodtam benne, lábammal felaraszoltam a törzsön, és szinte belefordultam az ágak hármas elágazásában keletkezett fészekbe. A fa olyan dús lombozatot növesztett, hogy ha csendben voltam, senki nem tudta, hogy az ágak között élvezem az egyedüllét megfizethetetlen perceit, olykor óráit. A lombsátor alkalmas volt az álmodozásra, nagy tervek szövögetésére, tervezgetésre. Az ágak között kikukucskálva a házig is elláttam. A kert folytatásában az Új Élet Tsz gabonaföldje húzódott. Milliónyi aranysárga, hullámzó búzakalász simogatta az ég alját. Idilli környezetben, bár kissé nehézkesen – hátamat az egyik ágnak támasztva, a papírt egy kemény alátéttel megerõsítve a derékmagasságban elhajló ágon egyensúlyozva - írtam haza a barátnõimnek rövidke leveleket.
    A nagy álmodozások, és a fán való írás fizikai megvalósíthatósága nagy tettekre sarkallt. Füzetvadászatba kezdtem.  Kockásat találtam, valami régi matek-gyakorlót - de a célnak megfelelt. Azt hiszem, amikor az ember írásra adja a fejét, akkor azonnal regényben gondolkodik. Az elsõ néhány oldal nyilván nehezen születik meg, a többi pár száz szinte magától jön! De hát nekem addigra összeállt a fejemben elsõ bestsellerem sztorija. Tehát, regényt kezdtem írni. A meggyfa ága törte a fenekemet, én meg a fejemet, aminek hatására szaporodtak a sorok az egyébként jobb sorsra érdemes matekfüzetben.
Napi rutinná vált az írás, élveztem, ahogy - érzésem szerint - gördülnek az események, a sztori titokzatosságáról már nem is beszélve!
Esõs napokon szinte fizikailag fájt, hogy nem kereshettem fel a „dolgozószobámat”. Olyankorra maradt a minden egyéb. Unatkozásra akkor sem jutott idõ.
            Amikor végre megint kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák, s a fákról sem ömlött literszám a leveleken hatalmas cseppekbe gyûlt esõvíz, hónom alá csaptam az addig rejtekében lapuló regénykezdeményt, toll a zsebbe, és magamra erõltetett nyugalommal leballagtam az én meggyfámhoz. A napokig tartó esõzés elfektette a fa alatti, ritkás gaz-szõnyeget, de most valahogy mégis másként nézett ki, mint vihar után általában. Szinte megsajnáltam a nyomorultul festõ gyimgyomokat, amik úgy lapultak a földhöz, mintha egy eltévelygett elefántcsorda tört volna át rajtuk. Fogaim közé szorítottam a füzetet, megkapaszkodtam az alsó ágban, és fellendültem a fészekbe. A mozdulat félúton megakadt. A fa ágai között két deszkaszerkezetet pillantottam meg: egy kisebbet és egy valamivel nagyobbat. Az elsõ hökkeneten átesve tovább erõlködtem a feljutással. Aztán elállt a lélegzetem. Az ágak közé valaki egy ülõalkalmatosságot és egy asztallapnak látszó valamit erõsített. A durván megmunkált, de szálkátlanított deszkákból összerakott asztalkára tettem a füzetet és tollat, majd kipróbáltam a széket. Elõször csak óvatosan, alig érintve, majd egyre bátrabban helyezkedtem el rajta. Rákönyököltem a megfelelõ magasságban elhelyezett lapra és némi fészkelõdés után végre fülig szaladt a szám. A nagyapám! Biztos, hogy õ ténykedett a kis angyalkájának, – mert így hívott – hiszen az elmúlt napokban nem is egyszer bõrig ázva jött be a lakásba. Akkor dünnyögött valamit a nyúlketrecek javításáról, száraz ruhát vett magára, és vagy újságot olvasott, vagy valami mókán törte a fejét.
    Drága nagyapám, már akkor is a hetvenet verte! Hogyan juttatta fel a deszkákat, és szerelte össze a fán – a mai napig nem tudom. Akkor csak egy hatalmas puszival köszöntem meg, szó nélkül, hiszen ez a mi, kettõnk titka volt – kimondva talán megtört volna a varázs. Õ sem beszélt róla soha, csak mosolyogva kacsintott, amikor látta, hogy a kert végébe lopakodok.
            Mirõl is jutott ez az eszembe? Talán, a pár napja még a mûhelyben árválkodó öreg cseresznyefa íróasztalról. A beszûrõdõ fénycsóvában apró porszemek szállingóztak. Amikor leülepedtek, betakarták az íróasztal tetejét, ami az elmúlt 50-60 év viszontagságait tükrözve, a meggyfa-ági asztalkám deszkalapjához vált hasonlóvá. 
Az asztal erdész nagyapámé, az utolsó Eszterházy herceg erdészének munkaasztala volt. Szerettem hallgatni igaz meséit az erdõrõl, amit imádott, a hercegrõl, akit intelligens, kellemes, barátságos embernek írt le. Ahogy néztem a szúette bútordarabot, lelki szemeim elõtt megjelent papikám szálas alakja, amint a termetéhez kicsinek tûnõ asztalnál ül. Amikor elõszedte a papírjait, vonalzókat, töltõtollát – azt is õrzöm az íróeszközeim között -, és kifaragta a ceruzáit, kérés nélkül elcsitultunk. Vágyakozva néztem az asztalt, s bár nagyon szerettem volna kipróbálni, milyen lehet elõtte ülve dolgozni, sosem tettem rá kísérletet. Nem mintha nagyapám megtiltotta volna, hanem mert úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott, ahol komoly munka folyik.
Az íróasztalt egy erdész munkatársa készítette neki ajándékba, nagyrabecsülése jeléül. Látszik rajta, hogy nem szakember keze munkája, de az is, hogy aki csinálta, tisztelte a fát is, és a megajándékozottat is. Egyszerû, dísztelen, mondhatni stílustalan darab, aminek négy kis tuskólábát teljesen lezabálta a farontó bogár.  Két oldalán fílungos ajtó rejt egy-egy polcot, középen az idõk során bedagadt, döccenve járó fiók. Még az eredeti kulcs forog a zárakban, amiket veretes kulcscímer díszít. 
Sokáig a ház legkisebb szobájában állt, aztán nagyapám halála után virágok kaptak rajta helyet az üveges verandán. Jól el is ázott a teteje a locsoláskor ki-kilöttyent víztõl.
    Amikor nagyanyám már a 90. évét taposta, szinte megesketett, hogy az íróasztalt nem engedem kidobni, elkótyavetyélni. Megtartottam az ígéretemet. Az asztal felújítva, régi-új fényében tündökölve szokja a villanylámpa és laptop társaságát. Én pedig megilletõdöttséggel ülök le elé dolgozni. Olyankor eszembe jut a meggyfára szerelt elsõ íróasztalom, és szinte hallom nagyapám hangját: „Jó munkát, angyalom!”– miközben cinkosan lekacsint rám az égi erdõk fái közül.

...ÍRÁSOK...