Peter a fotósa és operatőre volt, mármint amikor dolgoztak. Amikor meg nem, akkor a pszichológusa, kritikusa, szakácsa – mikor mire volt szüksége. Egyetlen pozíciót nem töltött be az életében: soha nem volt a pasija. Talán ezért működtek együtt olyan jól. Az album egyike volt azoknak, amelyek közösen végigdolgozott, majd’ 20 évük emlékeit tartalmazták.
Több ilyet őrzött kettejük sikereiről – voltak bennük kávészüneti, munkán kívüli, sírós-nevetős, és a feszült figyelem perceit megörökítő fotók is, munka közbenről.
Kiemelt egy képet, és hosszan nézte. Ez volt az egyetlen felvétel, aminek személyes hátterét Peter nem ismerhette meg.
Kislány korában sokat mesélt neki „a papa”, később a tanulásban is segítségére volt. Nagyon sok érdekes történetet tudott. Csak a háborúról nem volt hajlandó mesélni. Margret megértette – ki éli át szívesen újra és újra az akkor történteket?
Fiatalkori fényképet is csak egy szakadtat őrzött róla, úgy csórta el tőle. Alig látszott már rajta a később nagyapjává lett kamaszfiú arca, csak az, hogy nevet, talán a család, vagy barátok társaságában.
Aztán „a papa” megöregedett, ő elvégezte az egyetemet, munkába állt, fantasztikus cikkekkel, riportokkal alapozta meg a jövőjét. Rengeteget dolgozott, sok mindent feladott a hivatása érdekében, egy dologról azonban nem mondott le: a nagyapját továbbra is hetente egyszer meglátogatta. Ebből nem engedett. Ezért késett el majdnem a kiállítás megnyitójáról – akkora dugót okozott egy baleset, hogy alig tudott kivergődni belőle.
Mire a helyszínre ért, Peter már beizzította a kamerát, mikrofont… gyors rúzsozás után kezdtek.
Sok anyagot átnézett előtte. Túlélők visszaemlékezéseit olvasta, múzeumokban, levéltárakban kutakodott, előásta emlékeit a koncentrációs táborokban tett látogatásairól. Különleges érzéke volt a lényeges információk összegyűjtéséhez, inkább az érzelmi rákészülés okozott számára nehézséget.
Miután felvették az anyagot, magánemberként kezdte nézni a tárlat képeit. Ezeket még nem állították ki sehol, nem jelentették meg könyvben. Az ember állati sorba aljasulásának újabb dokumentumai voltak.
Peter eközben készítette róla ezt a bizonyos képet.
Ő, Margret látható rajta, amint a kiállított fotók egyikét vizslatja. A tanulmányozott felvételen jól látható egy, a sárban fekvő, szürke ruhás ember, kifejezéstelen, sovány arccal. Bár a szenvedéstől kortalannak látszott, finom arcvonásai mégis arról árulkodtak, hogy nem töltötte még be a huszadik évét.
Ahogy a mellette pózoló három SS-suhanc sem, széles vigyorral kölyökképükön. Egyikük a földön fekvő ember hátán tapos sáros csizmájával. A másik kettő fensőbbséges tartással, nevetve szorítja magához fegyverét…
Peter a Margret arcán megjelenő döbbenet és fájdalom elegyének pillanatát kapta el. Aggódva meg is kérdezte Margretet, hogy jól van-e. Csak bólintott, aztán kirohant a mosdóba. Visszatértekor Peter óvatosan puhatolózott: „Beszéljünk?”
Nemet intett.
Peter belenézett a sárban fekvő alak szemébe, majd megsimította Margret karját: „Sajnálom!” Aztán segített összepakolni, és hazafuvarozta.
Másnapra Margret belázasodott. Nem tudott látogatni menni az idősotthonba. Következő hétre összeszedte magát, lezavart pár riportot, és rengeteg szabadidőt csinált magának. Amit semmittevéssel töltött meg. Nem látogatta meg a nagyapját sem.
Három hét múlva, egy esős kedden, telefonon értesítették, hogy „a papa” eltávozott. A temetése ekkor és ekkor lesz.
Margret előtt felrémlett a kiállításmegnyitó, és Peter viselkedése. Az operatőre a sárban fekvő alakra pillantott, és utána rá emelte a tekintetét. Nem világosította fel a tévedéséről.
A 99 éves korában elhunyt Kurt Kellert így az idősotthon vezetői és mozgásképes lakói kísérték el utolsó útjára.
Unokája hamutartójában akkor lobbant el az elcsent, régi fotót elemésztő utolsó lángocska, amikor „a papa” koporsóján kopogni kezdtek az első göröngyök.