Nagyszüleim a
ház körüli
teendőik, a
hátsó kert művelése
és az állattartással
járó
munkák mellett – amíg fizikai
erejük és
egészségük
engedte, no meg a szükség
noszogatására
– a határba is jártak
kapálni.
Jobbára
kukoricát. Mivel rájuk volt bízva a
felügyeletem, velük mentem, és kora
reggeltől élveztem a csupán
szavakból
szőtt
póráz lazaságát.
Ezeken a határba
menős
napokon korábban kellett kelni a megszokottnál,
hiszen
én elvonulhattam az
árnyékba, amikor már
delelőn járt a
nap, de
nagyszüleim az ebéd utáni
nyúlfarknyi pihenőn kívül nem
nagyon
élvezhették a mezsgyén
trónoló
hatalmas
diófa adta árnyékot. Tehát
a munka
dandárját a
reggeli-délelőtti
órákban el
kellett végezni.
Ébredésemkor
a vadgalambok már a második
strófát
burukkolták a villanypózna tetején, az
esti
légyvadászat szerencsés
túlélője is
zümmögve ocsúdott. Jót
nyújtóztam
az
illatos szalmával tömött matracon,
és
még csukott szemmel fordítottam arcomat
az ablak felé. Már éreztem a kellemes
langyot, de
nem nyitottam ki a szememet,
vártam a reggeli rítust: nagyanyám
csendben
belép a szobába, halkan
ébresztgetni kezd, és amikor ahhoz a
részhez
ér, hogy „nem tudom felébreszteni
ezt a kislányt, akkor most hozom a jó hideg
kútvizet!”, én mégis
meghallom a
keltegetés neszeit, és hatalmas
ugrással,
sikítva-ordítva-nevetve hagyom el a
pufók dunnafészket.
A reggeli
készülődés
további részletei már a
hétköznapiság
határát
súrolták.
Azon a napon is tombolt
a nyár, a laza kis nyári göncöt
hamar magamra
kaptam, a nagyszüleim
összecsomagolták az aznapi
elemózsiát, vizet,
nagyapámnak kisfröccsöt. A
papucsot a kezemben vittem, mert imádtam a
finom, meleg port túrni a lábammal.
Egy kis csomagot
én is
kaptam, még kiskapát is vittem magammal.
Énekelve,
beszélgetve
ballagtunk a földek mellett. Az egyik nagy területet
tavaly
még a Konrád bácsi
művelte, de a betegség
ledöntötte a
lábáról, azóta ebek
harmincadjára
került a
hatalmas terület. Amott, a fák
mögött meg a
Juliska néni földjén a vadász
két
kis rókafit talált. A Gyula bácsi
pedig…..
Türelmesen
és
kíváncsian meghallgattam mindenkiről a
nem mindig
ropogós híreket, de csak mert
minden alkalommal kihúztak vagy betoldottak
néhány
vékonyka szálat a
meseszőttesbe, ami így nagyon színesre
sikerült.
Kiérve a
kukoricaföldre lepakoltunk a hatalmas
diófa alá.
Engem elláttak jó tanácsokkal,
nagyapám meg
nagyot köpött a tenyerébe,
megmarkolta a kapát, és elszántan a
gazok
közé csapott vele. Nagyanyám
kendőt
kötött a fejére, és a
szomszédos sorban
nagyapám után indult. Én pedig hol
ténferegtem a sorok között, hol a fa alatt
olvasgattam, rajzolgattam, vagy
heverésztem a fűben, és a
felhők
lassú
vonulását figyeltem.
Délig szinte
száguldott
az idő, nagyszüleim az aznapra tervezett munka
javát
elvégezték. Nagyanyám
megterített a pokrócon, aztán
ebéd
után megengedtek maguknak
félórányi
pihenést. Amikor újra beálltak a
sorba, a nap
bújócskázni kezdett a
felhőkkel.
Nagyapám hunyorogva nézett a magasba,
és
ujjával tréfásan megfenyegette az
ettől aztán újra teljes
fényében
ragyogó tűzgömböt.
Hamarosan a
szellő is
kiszaladt utánunk, és az addig fehér
fehők
kezdtek
szürkés árnyalatot ölteni.
„No, ennek fele se tréfa! – mondta
nagyapám,
és hozzáfogott összekapkodni a
holminkat.
A
távolból némi morgás
is hallatszott már. Én a rajzaimat, a
könyvemet
markoltam fel, nagyanyám az
ebéd maradékát
kötötte a
pokrócba, és uzsgyi! Szedtük a
lábunkat,
ahogy csak
bírtuk. Erősödött a
szél, lógott
az eső
lába, dörgött, és a
távolban már
egy-egy villám is végigcikázott az
égen.
Nagyanyám
futás közben
azzal vigasztalt, hogy a Jóisten látja, milyen
nyáriasan öltöztünk,
és nem
fogja addig megnyitni a csapokat, amíg
biztonságba nem
érünk a kiadósnak
ígérkező
égszakadás elől.
„Imádkozzál, kincsem!”
–
buzdított nagyanyám a jó
viszony ápolására az
égiekkel.
„Istenem, légy szíves, ne engedd, hogy
megázzunk, mert megbetegszünk!”
–kérleltem kétségbe esetten.
„Istenke,
kérlek,
legalább addig ne essen, amíg a kapu
kilincsét meg
nem fogjuk!” – ezt
ismételgettem, mint valami mantrát.
Kifulladva
értünk a
házhoz, nagyapám már a kulcs
után
kotorászott; én a biztonság
érzetével, a
fohászkodást befejezve zártam le azt
egy
ámennel, azzal a jó
érzéssel, hogy
minden tőlem telhetőt megtettem;
nagyanyám a
kulcsot
elfordítva már nyúlt is a
kilincs után… és akkor "locccsssss"!
Hatalmas
dörrenés
kíséretében
nyakunkba szakadt az ég. Ugyanott, ahol az imént
még száraz lábbal álltunk.
Azt
gondoltam, ennyi víz nincs is. Sehol sem, nemhogy az
égben, azokban a pihe-puha
felhőcskékben.
Egy
szempillantás alatt
bőrig áztunk. A kiskapun belül
megálltunk.
Már nem volt miért rohanni. Nagyapám
nevetve-morgolódva zárta be a kaput, mi pedig
nagyanyámmal lépésben
cipeltük be
a ronggyá ázott holmit a lakásba.
Több
törölköző is került a
kötélre,
mire
mindhárman leitattuk magunkról a vizet.
Szárítkozás közben
nagyapám a
térdét
csapkodta a nevetéstől:
”Legalább addig ne
essen,
amíg a kapu kilincsét meg nem
fogjuk…! Kislányom, talán te vagy az
egyetlen,
akinek a Jóisten szó szerint
teljesítette a kérését. De
legközelebb
imádkozz minket egy ajtóval beljebb!”
Az a gyerekkori zivatar
megtanította nekem,
imáinkat jól
át kell gondolni, mert nem biztos, hogy mindig
szerencsés
annak szó szerinti
teljesülése.
...ÍRÁSOK...
|