- Itt lakom, négy házzal arrébb - mutatott abba az irányba, ahonnan érkezett- és azt hittem, megint azok a taknyos suhancok. Azok is ilyen masinákkal járnak. Csodálkoztam is, hogy egyedül ette ide a jófene? Már bocsánat a szóért. - Mosolyogtam magamban, mert ha tényleg egy „taknyos suhanc" lennék, aki hátsó szándékkal cserkészi be az iskolát, nem tudom, mit tett volna a kisöreg, hogy megakadályozzon benne. Mester István zörgött a kulcsokkal, kinyitotta a nehéz kaput és egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövessem. A „Herceget" biztonságba helyeztem az udvaron, aztán bementünk az épületbe. Feltérképeztem a nagy aulát. Mintha megállt volna odabent az idő. Csak a lábtörlőket cserélték ki, minden mást ismerősként üdvözölhettem. A kovácsoltvas lépcsőkorlát, a kopott lépcsők, a hűvös falak - mintha tegnap jártam volna itt utoljára. A gondnokra néztem, ő csak intett a fejével, utamra bocsátván, aztán becsoszogott kis fülkéjébe. Felsétáltam az emeletre és megkerestem a tablónkat. Mosolyogva néztek rám az ismerős arcok. Vajon hányan jönnek el? Csoda, hogy erről a találkozóról tudomást szereztem. Néhány hete Pozsonyban összefutottam az osztály Casanovájával - egy igazán dögös csajjal volt -, aki a szememre hányta, hogy ötévente égen-földön keresett, de lementem a térképről. Ebben volt valami: első feleségemtől elváltam, aztán Hollandiába mentem dolgozni, ott újra megnősültem, majd menetrend szerint tőle is elváltam. Elegem lett, hazajöttem és egy jó nevű cégnél helyezkedtem el. Ennek három éve. Azóta egy nő sem tudott anyakönyvvezető elé rángatni, és bár barátnőből akadna több is, de ahogy öregszem, úgy leszek egyre válogatósabb. S mivel ez róluk kevésbé állítható, egyik kapcsolatom a másik után fuccsol be. Elsétáltam a 33-as teremig. Lassan benyitottam és körülnéztem. A falakon szemléltető táblák, néhány menőnek titulált együttes poszterével fűszerezve. A mi időnkben ezért a szőnyeg szélére állítottak volna. A folyosóról egyre erősödő kiabálás ütötte meg a fülemet - mintha kicsengettek volna. Hirtelen kivágódott az ajtó, és legalább tízen özönlöttek a terembe. Amikor megláttak, megtorpantak, majd széles vigyor ömlött szét az arcukon, amikor megismertek. Kézfogások, hátba veregetések váltogatták egymást, aztán a lányok vettek kezelésbe. Két percen belül többször is felkenték, majd lenyalták képemről a sminkjeiket. Kevesebb festékkel már kezdtem kapizsgálni, melyik vakolat alatt ki rejtőzik. Néhány perc múlva újabb társaság érkezett - némileg disztingváltabban. Negyedórán belül majdnem hiánytalanul megvoltunk. Egymás szavába vágva mesélt mindenki, a lányok visítva nevetgéltek. Akkor hallgattak csak el, amikor csendben nyílt az ajtó, és belépett Magdi néni, szeretett osztályfőnökünk. Úgy sietett az osztálynyi melák ember leülni a helyére - már aki befért a padjába -, mintha Magdi néni csendesen korholó szavai a múlt héten leckéztettek volna meg bennünket. Magdi néni lassan elindult a katedra felé, leült az asztalhoz, maga elé téve egy idáig valamelyik szekrényben porosodó naplót és kinyitotta a névsornál. Hangja a régi határozottsággal csengett, amikor sorolni kezdte a neveket. Meglepett, hogy bár a napló nyitva,bele se pillantott. Amikor az utolsó név is elhangzott, kiderült, hogy négyen hiányoznak: Antal Jutka a jól értesült Elvira szerint fogott magának egy gazdag pasit, Franciaországban élnek. Szabó Mari és Szűcs Dávid összeházasodtak, de repülőgép-balesetben meghaltak. Cziráky Laci sem állt fel, amikor elhangzott a neve. Hamarosan elszabadult a pokol: mindenki mesélt, kérdezett. A hangzavarból csupán néhány mondatfoszlány ütötte meg a fülemet. - ... most cseréltem le a Jaguárt egy Mercire, de ez sem biztos, hogy megmelegszik a fenekem alatt. Az asszonynak jobban tetszik egy ócska Opel. Ha jól viselkedik, talán megkapja a szülinapjára... . - ... és képzeld, az a vén kecske el is hitte, hogy ő a királyfi fehér lovon. Hát, amíg van mit a tejbe aprítanom mellette, legfeljebb behunyom a szemem. (Nos, Elvira nem változott.) - ... és amikor nekem kínálták fel azt az ügyvezető igazgatói állást, látni kellett volna a vén róka képét... - ... aztán közöltem azzal a szarházival, hogy addig nem vagyok hajlandó lelépni, amíg nem kapom meg a Belvárosi lakást és a csincsillát... persze a hosszút...- affektált Nelli. Végignéztem a társaságon, és azon tűnődtem, mit keresek itt? Elég lett volna a negyvenedik évfordulóra eljönnöm, addigra talán lecsillapodnak. Magdi néni felé pillantva hirtelen Cziráky Lacit pillantottam meg. Furcsa srác volt, sosem tudtuk, mikor bolondozik, mikor beszél komolyan. Mindig megvolt a magához való esze, kevesebbet mutatott, mint amennyi valójában volt benne. Öltönye furán lógott rajta. Odasétáltam hozzá, és együtt figyeltük a nagyképű dumákat. Laci sejtelmesen mosolygott. - Mit vigyorogsz, öreg? - böktem oldalba. -Csak örülök a viszontlátásnak. - válaszolta. Na puff neki! Most ki dönti el, hogy mennyire gondolta komolyan? Mindig piszkálták valamiért, állandó céltáblája volt a pihentebb agyúak tréfáinak, most meg vegyem be ezt a maszlagot az öröméről! Hamarosan felfedeztek bennünket, és persze nem engem vettek célba a hülyeségeikkel. - Lacikám - hangoskodott a butikos Lali - te mit csinálsz, mire vitted? -Kukás vagyok - szűrte a szót fogai közt Laci. -Rongyrázósék tátva felejtették a szájukat, aztán hangos röhögéssel díjazták Laci tréfáját. Karon fogtam Lacit: - Kezdek besokallni, lépjünk le! -Oké, nekem is felfordult a gyomrom a hazugságaiktól. Nem értettem, miről beszél, de értetlenségemet látva sem adott rá magyarázatot. Elbúcsúztunk Mgadi nénitől és kimenekültünk. Az udvaron hátra ballagtam a "Fekete Herceg°-ért, és felajánlottam Lacinak, hogy elviszem. Az állomásra kérte a fuvart. Amikor megérkeztünk, kikísértem Lacit a peronra. - Komolyan mondtad, hogy kukás vagy? - vágtam meggondolatlanul a közepébe, de nem sértődött meg. - Hát persze. ÉN nem hazudok, mint azok. - simított végig öntudatosan viseltes öltönyén. Egy padhoz invitált. - Van még időm, üljünk le, mesélj magadról. Igaz, húsz évet nehéz néhány percbe sűríteni, de próbáld meg! Eleinte nehezen ment, aztán egyre jobban belemelegedtem. Laci jó hallgatóság volt - úgy éreztem, tényleg érdekli, mi van velem. Szinte észre sem vettem, hogy megérkezett a vonata. Lassan felállt és kezet nyújtott. - Te Laci, hogy értetted ezeket a hazugság-dolgokat? -Ha most már tényleg itthon maradsz, magad is megtapasztalod. Felszállt a vonatra, én meg elindultam haza. A következő hetekben, hónapokban a várost róttam. Idővel rájöttem, mire utalt Laci. Elvirát egy éjszakai mulatóban láttam viszont, egy buta képű pasas ölében, aki láthatóan nem a találkozón emlegetett vén kecske volt. Mielőtt észrevett volna, villámsebesen fordultam a kijárat felé. Laliról azt hallottam, hogy az a butik nem is megy olyan jól. Az ügyvezető igazgató úr szépen csődbe vitte a vállalatot, a rongyrázó Nellit pedig tűrhetően fizetik egy üzletház takarításáért. Az utcákat járva figyeltem a szemetes autókat, hátha találkozom Lacival, de hiába. Pedig szerettem volna megmondani neki: rájöttem én is a hazugságokra, és kicsit irigylem tőle, hogy annak idején őt piszkálták, és nem engem. Sokkal éleslátóbb, annak ellenére, hogy nem lett diplomás ember - vagy talán éppen azért. Egy hideg februári napon összefutottam Velencei Katival. Kiderült, ő észrevette angolos távozásunkat az osztálytalálkozóról. Laci felől érdeklődött. Szégyenkezve vallottam be, hogy semmit sem tudok róla, azóta nem találkoztunk. - Tudod, Laci nős volt. - kezdte Kati. - Esztergályosként dolgozott, volt egy szép kislányuk. Aztán egyszer tűz ütött ki a lakásukban. A családja bennégett. Inni kezdett, de idővel talpra állt. Addigra azonban kiszaladt a lába alól a talaj - semmije se maradt. Azóta én is most láttam először. Egyre nagyobb szimpátiával gondoltam Lacira. Elérkezett a tavasz. Gyakrabban szedtem elő a „Fekete Herceg”-et, és hajtottam végig a városon. Száguldásaim egyikén mintha Lacit láttam volna kotorászni egy konténer mellett. Az első kereszteződésnél megfordultam, és egyesben poroszkáltam visszafelé. Nem csalt a szemem: valóban ő volt az. Éppen a kuka tetejére kitett ruhákat válogatta. Sejtettem már, honnan volt a találkozói öltönye. Pár percig figyeltem. Eszembe jutott: itt az alkalom, elmondhatom neki, hogy tényleg ő volt az egyetlen, aki igazat mondott magáról. Aztán Kati szavaira gondoltam: Lacit mindentől megfosztotta a sors, amiért élni érdemes. Ha most odamegyek, talán azt a keveset is elveszem tőle, ami még megmaradt számára: az emberi méltóságát, önbecsülését. Gázt adtam és elhajtottam. Azóta sem tudom - nem ezzel a gázfröccsel loptam-e meg Lacit.
************************************************************************************************
Adalék: Nem sűrűn volt érettségi találkozónk, egyen voltam, a többin nem sikerült jelen lennem. Nem tudom már miért, de úgy 18-20 éve (most 2018-at írunk) az akkori osztálytalálkozó aktualitása íratta meg velem ezt a kis szösszenetet. Nem remekmű, a magyar irodalmi élet simán megússza agónia nélkül, ha netán elveszik…. A főhőse – Sándorfi Tamás – vezetéknevét édesanyám neve után kapta, mint Sándorfi, ez valahogy adta magát. Szerettem édesanyámat és a nevet is. A motor meg nekem volt mindig mániám . Többet gondolkodtam a srác keresztnevén, mint az egész kis vacak íráson – de végül megszületett: Tamás lesz. Úgy illik a Sándorfi névhez. A szüleim pár év különbséggel haltak meg, de egyszerre temettük el őket. A temetésre eljött anyukám első unokatestvére, Sándorfi Tibi bácsi – egészen olyan szeme volt, mint anyunak. Sosem találkoztam még velük, bár postai kapcsolatot tartottak – messze került a család egymástól. Eljött a fia is, akit senki nem látott még a családból. Sándorfi Tamásnak hívják. És mindig is volt motorja – lehetőleg az a brutál típus. Elmeséltem neki a novellát, faggatott elölről-hátulról, minden áron ki akarta deríteni, hogy én tudtam őróla. Aztán, rájött hogy nem. Azóta is tartjuk a kapcsolatot és hiszünk a sorsszerűségben. 🙂 |
