o s z t á l y t a l á l k o z ó



A „Fekete Herceg"-et leállítot­tam a járda mellett, és még a nye­regben ülve felnéztem a patinás épület ablakaira. Korábban érkez­tem a megbeszéltnél. Szándékosan, mert talán az érettségi napja volt az utolsó, amikor átléptem a gim­názium küszöbét. Ennek már húsz éve. Abban reménykedve, hogy ta­lán egy ajtót nyitva találok, leszáll­tam a nyeregből, hónam alá csap­tam a bukómat és elindultam a kapu felé. Zárva volt. Visszaballag­tam a „Fekete Herceg°-hez, oldal­vást ráültem és végigsimítottam éj­fekete tankját.
Büszke voltam rá. Két éve vettem, minden megtaka­rított pénzem benne fekszik. Két hengeres, léghűtéses, négyütemű V-motorral. Eredeti neve Yamaha XV 750, de amint a nyergébe pat­tantam, átkereszteltem. Stabil, mint a gazdája. I1letve stabilabb, nem kis szerencsémre.
Tovább nem morfondíroztam, mert az utca végében feltűnt egy komótosan lépkedő öregember. Kárörvendőn arra gondoltam, va­jon melyik valamikori osztálytár­sam öregedett meg ilyen kegyetle­nül?
- Tudja, zárni kell a kaput! - ki­áltott felém néhány méterről. - Annyi a betörés, hogy szinte el sem megy az egyik banda, már megje­lenik a másik. Jó napot! Mester Ist­ván vagyok. - már előttem állva nyújtotta a kezét.
- Jó napot kívánok! Sándorfi Tamásnak hívnak. - viszonoztam a parolát. - Kicsit korábban érkeztem a találkozóra, de úgy gondoltam, nosztalgiázok kicsit, mielőtt össze­jön a társaság.
- Itt lakom, négy házzal arrébb - mutatott abba az irányba, ahon­nan érkezett- és azt hittem, megint azok a taknyos suhancok. Azok is ilyen masinákkal járnak. Csodál­koztam is, hogy egyedül ette ide a jófene? Már bocsánat a szóért.
- Mosolyogtam magamban, mert ha tényleg egy „taknyos su­hanc" lennék, aki hátsó szándék­kal cserkészi be az iskolát, nem tu­dom, mit tett volna a kisöreg, hogy megakadályozzon benne.
Mester István zörgött a kulcsok­kal, kinyitotta a nehéz kaput és egy kézmozdulattal jelezte, hogy kö­vessem. A „Herceget" biztonságba helyeztem az udvaron, aztán be­mentünk az épületbe. Feltérképez­tem a nagy aulát. Mintha megállt volna odabent az idő. Csak a láb­törlőket cserélték ki, minden mást ismerősként üdvözölhettem. A ko­vácsoltvas lépcsőkorlát, a kopott lépcsők, a hűvös falak - mintha teg­nap jártam volna itt utoljára. A gondnokra néztem, ő csak intett a fejével, utamra bocsátván, aztán becsoszogott kis fülkéjébe.
Felsétáltam az emeletre és meg­kerestem a tablónkat. Mosolyogva néztek rám az ismerős arcok. Vajon hányan jönnek el? Csoda, hogy er­ről a találkozóról tudomást szerez­tem. Néhány hete Pozsonyban összefutottam az osztály Casanová­jával - egy igazán dögös csajjal volt -, aki a szememre hányta, hogy öt­évente égen-földön keresett, de le­mentem a térképről. Ebben volt valami: első feleségemtől elváltam, aztán Hollandiába mentem dolgoz­ni, ott újra megnősültem, majd menetrend szerint tőle is elváltam. Elegem lett, hazajöttem és egy jó nevű cégnél helyezkedtem el. En­nek három éve. Azóta egy nő sem tudott anyakönyvvezető elé rán­gatni, és bár barátnőből akadna több is, de ahogy öregszem, úgy le­szek egyre válogatósabb. S mivel ez róluk kevésbé állítható, egyik kap­csolatom a másik után fuccsol be. Elsétáltam a 33-as teremig. Lassan benyitottam és körülnéztem. A fa­lakon szemléltető táblák, néhány menőnek titulált együttes poszteré­vel fűszerezve. A mi időnkben ezért a szőnyeg szélére állítottak volna. A folyosóról egyre erősödő kiabá­lás ütötte meg a fülemet - mintha kicsengettek volna.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és legalább tízen özönlöttek a terem­be. Amikor megláttak, megtorpan­tak, majd széles vigyor ömlött szét az arcukon, amikor megismertek. Kézfogások, hátba veregetések vál­togatták egymást, aztán a lányok vettek kezelésbe. Két percen belül
többször is felkenték, majd lenyal­ták képemről a sminkjeiket. Keve­sebb festékkel már kezdtem kapizs­gálni, melyik vakolat alatt ki rejtő­zik.
Néhány perc múlva újabb társa­ság érkezett - némileg disztingvál­tabban. Negyedórán belül majd­nem hiánytalanul megvoltunk. Egymás szavába vágva mesélt min­denki, a lányok visítva nevetgéltek. Akkor hallgattak csak el, amikor csendben nyílt az ajtó, és belépett Magdi néni, szeretett osztályfőnö­künk. Úgy sietett az osztálynyi melák ember leülni a helyére - már aki befért a padjába -, mintha Magdi néni csendesen korholó szavai a múlt héten leckéztettek volna meg bennünket.
Magdi néni lassan elindult a ka­tedra felé, leült az asztalhoz, maga elé téve egy idáig valamelyik szek­rényben porosodó naplót és kinyi­totta a névsornál. Hangja a régi határozottsággal csengett, amikor sorolni kezdte a neveket. Meglepett, hogy bár a napló nyitva,bele se pillantott.
Amikor az utolsó név is elhang­zott, kiderült, hogy négyen hiá­nyoznak: Antal Jutka a jól értesült Elvira szerint fogott magának egy gazdag pasit, Franciaországban élnek. Szabó Mari és Szűcs Dávid össze­házasodtak, de repülőgép-baleset­ben meghaltak. Cziráky Laci sem állt fel, amikor elhangzott a neve.
Hamarosan elszabadult a pokol: mindenki mesélt, kérdezett. A hangzavarból csupán néhány mondatfoszlány ütötte meg a füle­met.
- ... most cseréltem le a Jaguárt egy Mercire, de ez sem biztos, hogy megmelegszik a fenekem alatt. Az asszonynak jobban tetszik egy ócs­ka Opel. Ha jól viselkedik, talán megkapja a szülinapjára... .
- ... és képzeld, az a vén kecske el is hitte, hogy ő a királyfi fehér lovon. Hát, amíg van mit a tejbe aprítanom mellette, legfeljebb be­hunyom a szemem. (Nos, Elvira nem változott.)
- ... és amikor nekem kínálták fel azt az ügyvezető igazgatói állást, látni kellett volna a vén róka képét...
- ... aztán közöltem azzal a szarházival, hogy addig nem vagyok hajlandó lelépni, amíg nem kapom meg a Belvárosi lakást és a csincsil­lát... persze a hosszút...- affektált Nelli.
Végignéztem a társaságon, és azon tűnődtem, mit keresek itt? Elég lett volna a negyvenedik év­fordulóra eljönnöm, addigra talán lecsillapodnak.
Magdi néni felé pillantva hirtelen Cziráky Lacit pillantottam meg. Furcsa srác volt, sosem tudtuk, mi­kor bolondozik, mikor beszél ko­molyan. Mindig megvolt a magá­hoz való esze, kevesebbet mutatott, mint amennyi valójában volt ben­ne. Öltönye furán lógott rajta. Oda­sétáltam hozzá, és együtt figyeltük a nagyképű dumákat. Laci sejtel­mesen mosolygott.
- Mit vigyorogsz, öreg? - bök­tem oldalba.
-Csak örülök a viszontlátásnak. - válaszolta.
Na puff neki! Most ki dönti el, hogy mennyire gondolta komo­lyan? Mindig piszkálták valamiért, állandó céltáblája volt a pihentebb agyúak tréfáinak, most meg ve­gyem be ezt a maszlagot az örömé­ről! Hamarosan felfedeztek ben­nünket, és persze nem engem vet­tek célba a hülyeségeikkel.
- Lacikám - hangoskodott a bu­tikos Lali - te mit csinálsz, mire vit­ted?
-Kukás vagyok - szűrte a szót fogai közt Laci.
-Rongyrázósék tátva felejtették a szájukat, aztán hangos röhögéssel díjazták Laci tréfáját. Karon fogtam Lacit: - Kezdek besokallni, lépjünk le!
-Oké, nekem is felfordult a gyomrom a hazugságaiktól. Nem értettem, miről beszél, de értetlen­ségemet látva sem adott rá magya­rázatot. Elbúcsúztunk Mgadi nénitől és kimenekültünk. Az udvaron hát­ra ballagtam a "Fekete Herceg°-ért, és felajánlottam Lacinak, hogy el­viszem. Az állomásra kérte a fuvart.
Amikor megérkeztünk, kikísér­tem Lacit a peronra.
- Komolyan mondtad, hogy ku­kás vagy? - vágtam meggondolat­lanul a közepébe, de nem sértődött meg.
- Hát persze. ÉN nem hazudok, mint azok. - simított végig öntuda­tosan viseltes öltönyén. Egy pad­hoz invitált. - Van még időm, üljünk le, mesélj magadról. Igaz, húsz évet nehéz néhány percbe sűríteni, de próbáld meg!  Eleinte nehezen ment, aztán egyre jobban belemelegedtem. Laci jó hallgatóság volt - úgy éreztem, tényleg érdekli, mi van velem. Szin­te észre sem vettem, hogy megér­kezett a vonata. Lassan felállt és kezet nyújtott.
- Te Laci, hogy értetted ezeket a hazugság-dolgokat?
-Ha most már tényleg itthon maradsz, magad is megtapasztalod. Felszállt a vonatra, én meg elin­dultam haza.
A következő hetekben, hóna­pokban a várost róttam. Idővel rá­jöttem, mire utalt Laci. Elvirát egy éjszakai mulatóban láttam viszont, egy buta képű pasas ölében, aki lát­hatóan nem a találkozón emlegetett vén kecske volt. Mielőtt észrevett volna, villámsebesen fordultam a kijárat felé.
Laliról azt hallottam, hogy az a butik nem is megy olyan jól. Az ügyvezető igazgató úr szépen csőd­be vitte a vállalatot, a rongyrázó Nellit pedig tűrhetően fizetik egy üzletház takarításáért.
Az utcákat járva figyeltem a szemetes autókat, hátha találkozom Lacival, de hiába. Pedig szerettem volna megmondani neki: rájöttem én is a hazugságokra, és kicsit irigy­lem tőle, hogy annak idején őt pisz­kálták, és nem engem. Sokkal éleslátóbb, annak ellenére, hogy nem lett diplomás ember - vagy ta­lán éppen azért.
Egy hideg februári napon össze­futottam Velencei Katival. Kiderült, ő észrevette angolos távozásunkat az osztálytalálkozóról. Laci felől ér­deklődött. Szégyenkezve vallottam be, hogy semmit sem tudok róla, az­óta nem találkoztunk.
- Tudod, Laci nős volt. - kezdte Kati. - Esztergályosként dolgozott, volt egy szép kislányuk. Aztán egy­szer tűz ütött ki a lakásukban. A családja bennégett. Inni kezdett, de idővel talpra állt. Addigra azonban kiszaladt a lába alól a talaj - semmi­je se maradt. Azóta én is most lát­tam először.
Egyre nagyobb szimpátiával gondoltam Lacira.
Elérkezett a tavasz. Gyakrabban szedtem elő a „Fekete Herceg”-et, és hajtottam végig a városon. Szá­guldásaim egyikén mintha Lacit láttam volna kotorászni egy konté­ner mellett. Az első kereszteződés­nél megfordultam, és egyesben poroszkáltam visszafelé. Nem csalt a szemem: valóban ő volt az. Ép­pen a kuka tetejére kitett ruhákat válogatta. Sejtettem már, honnan volt a találkozói öltönye. Pár per­cig figyeltem. Eszembe jutott: itt az alkalom, elmondhatom neki, hogy tényleg ő volt az egyetlen, aki iga­zat mondott magáról. Aztán Kati szavaira gondoltam: Lacit minden­től megfosztotta a sors, amiért élni érdemes. Ha most odamegyek, ta­lán azt a keveset is elveszem tőle, ami még megmaradt számára: az emberi méltóságát, önbecsülését. Gázt adtam és elhajtottam. Azóta sem tudom - nem ezzel a gáz­fröccsel loptam-e meg Lacit.

                                     ************************************************************************************************

Adalék: Nem sűrűn volt érettségi találkozónk, egyen voltam, a többin nem sikerült jelen lennem. Nem tudom már miért, de úgy 18-20 éve (most 2018-at írunk) az akkori osztálytalálkozó aktualitása íratta meg velem ezt a kis szösszenetet. Nem remekmű, a magyar irodalmi élet simán megússza agónia nélkül, ha netán elveszik….
A főhőse – Sándorfi Tamás – vezetéknevét édesanyám neve után kapta, mint Sándorfi, ez valahogy adta magát. Szerettem édesanyámat és a nevet is. A motor meg nekem volt mindig mániám . Többet gondolkodtam a srác keresztnevén, mint az egész kis vacak íráson – de végül megszületett: Tamás lesz. Úgy illik a Sándorfi névhez.
A szüleim pár év különbséggel haltak meg, de egyszerre temettük el őket. A temetésre eljött anyukám első unokatestvére,  Sándorfi Tibi bácsi – egészen olyan szeme volt, mint anyunak. Sosem találkoztam még velük, bár postai kapcsolatot tartottak – messze került a család egymástól. Eljött a fia is, akit senki nem látott még a családból. Sándorfi Tamásnak hívják. És mindig is volt motorja – lehetőleg az a brutál típus. Elmeséltem neki a novellát, faggatott elölről-hátulról, minden áron ki akarta deríteni, hogy én tudtam őróla. Aztán, rájött hogy nem.  Azóta is tartjuk a kapcsolatot és hiszünk a sorsszerűségben. 🙂