Lassacskán minden csöngésre összerezzen, holott összes idegszálával a telefonra koncentrál. A munkáját sem tudja úgy végezni, mint eddig – lendülettel, jókedvvel. Ímmel-ámmal válogat az elintézésre váró ügyekben, s amit eddig pár óra alatt végrehajtott, az az elmúlt napokban a teljes munkaidejét elvette. Percenként nézte meg a mobilját, hátha véletlenül lenémította és a miatt nem hallja meg a csörgést. Százszor is ellenőrizte az íróasztalon álló készülék kagylóját, nem tette-e véletlenül félre. Hiába. A mobil a legkeményebb rockot játszaná, ha megszólalna – a vonalas telefon kagylója talán sose feküdt ilyen masszívan a helyén. Lefőtt a kávé. Két kockacukrot dobott a bögrébe, majd lassan belecsurgatta az illatozó, forró ébresztőt. Néhányszor megmártotta benne a kiskanalat, amit aztán a pár lépésre álló mosogatóba hajított. A kanál csörömpölésének zaja, ahogy a fém a zománcon táncolt kicsit, a valóságosnál többszörösére erősödve tépte elfáradt idegeit. Rossz ötlet volt ez a hajigálás. Két tenyerével ölelte át a meleg bögrét, beszippantotta a kávé erős illatát, majd óvatosan belekortyolt. Érezte, ahogy a meleg szétárad a testében, és némi energiát merített a kellemes érzésből. A második kortynál már a feje is tisztulni kezdett. Újra nekilátott a tervezgetésnek. Mit is fog tenni, mondani, ha a telefon másik végén végre az Ő hangját hallja? Biztosan remegni fog a keze, és milyen jó lesz, hogy a másik ezt nem látja. De olyan boldog lesz a hang hallatán, ami azóta is visszahangzik a fülében, minden szívdobbanásában – hiszen Hozzá tartozik. Újabb, nagyobb kávékorttyal ösztökélte agyát a gondolkodásra. Talán az lenne a legjobb, ha a kagylót felvéve szóhoz jutni se engedné a másikat. Igen, ezt fogja tenni. Elmondja majd, hogy a kínok kínját állta ki az elmúlt napokban, hogy nem látta a színeket, mert szürkébe-feketébe fordult a világ, hogy sós lett a lelke a visszanyelt könnyektől, mióta nem hallotta a hangját. Kortyolgatta a kávét és végre eleredtek a könnyei – talán, hogy ne sósuljon tovább a lelke. Nem kellene kínoznia magát, lehet, hogy ebben a helyzetben nem is gondolkodik tisztán - de úgy érezte, mindent meg tud oldani, ha a Kedves hangját hallja. Az idő kerekét is vissza tudja forgatni, az elhangzott szavakat ki nem mondottá tenni. Meghökkenten körülnézett. Mintha zajt hallott volna. Meg fog bolondulni? Ezt a kérdést már tisztán hallotta – úristen, már hangosan beszél! Kiürült a kávésbögre. Két cukrot ejtett a bögre alján lötyögő maradék félkortyra, majd egy újabb adaggal töltötte fel azt. Gyomra protestálni kezdett, amint ráeszmélt, hogy a keserű nedűn kívül 24 órája semmit sem töltöttek belé. Remegő ujjakkal babrálgatni kezdte a terítőt. Mit is fog még mondani Neki? Minden kimondott szó elkoptatott annak az érzésnek a kifejezésére, ami mardossa. Egyáltalán felkel még ezek után a Nap? Felszáll még a köd a mezőkről? Nem lehet, hogy a levelek nem állnak meg félúton, hanem lehullnak! Nem lehet, hogy a patakok tovább csobognak, amikor már semminek nincs értelme. Milyen nap van ma? Szombat, vagy vasárnap? Valószínűleg szombat, mert tegnap azzal tette le a tollat, hogy másnap alaposan kialussza magát, erőt gyűjt, összeszedi a gondolatait. Ehelyett álmosan gubbaszt a félhomályos konyhában egy hirtelen ízét vesztett kávé mellett. Nagy sóhajjal felállt az asztal mellől, a bögrét óvatosan a mosogatóba tette – ráér még ellöbbölni. Majd a tányérokkal, ha végre lemegy néhány falat a torkán. Visszamászott a kihűlt takaró alá, a telefont a párnájára tette. Már gondolatai sem voltak, a fáradtság és a kellemesen langyosodó ágy jótékony álomba ringatták. A telefon berregése riasztotta fel. Először azt sem tudta, merre nyúljon – kapkodni kezdett, leverte a készüléket. Elmormolt egy rövid káromkodást, amíg lehajolt érte. Leült az ágy szélére, izmai megfeszültek. Megnyomta a zöld gombot. Érezte, hogy szája kiszárad, ha akart volna se tud megszólalni. A vonal másik végén a várva várt hang: Halló…halló…ott vagy? Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki száján. Kislány…szólj már bele! Jól vagy? Él a vonal, hallom. Figyelj kislány – jobb ez így…hidd el, színes a világ, és egyszer a köd is felszáll a mezőkről….a Nap minden reggel fel fog kelni ezután is, és a patakok csobognak tovább… Lassan az ölébe engedte a telefont. Igen, tudta- NEKI ezután is felkel a Nap, és csobognak tovább a patakok….csobognak, csobognak, csobognak… Anélkül tette le a készüléket, hogy beleszólt volna. |