Idétlenül
vigyorog is,
amikor megjegyzi, hogy a mama úgysem megy soha sehova.
Hát hova menne, mikor
menne, ha a családja osztja be az idejét!?
A saját dolga marad
hétvégére, amikor végre-valahára
ő
is letehetné magát a kanapéra,
tévézhetne,
olvashatna, vagy sétálhatna egy nagyot a parkban, ahogy
azt már régóta tervezi.
Az azért durva, hogy amíg az emberek
többségének bakancslistáján
külföldi
utazás, tengerlátás, hegymászás,
ejtőernyős ugrás, sztárokkal
fotózkodás,
és
hülyébbnél hülyébb
kívánságok sorakoznak, addig ő évek
óta legfeljebb a közeli
parkba szeretne eljutni. De nem, neki még ez se’ jön
össze! Az élete
ráment
arra, hogy mindig a mások óhaját lesse, mindig a
mások kívánságát tegye a
sajátja elé, és mindig ő mondjon le
mindenről,
hogy mások elérhessék a
vágyaikat. A hab a tortán az, hogy néha az
exét is beeszi a rosseb, mindenféle idióta
ürügyekkel, ami aztán azzal végződik,
hogy ő
megsajnálja, megkávéztatja, és pár
százas „kölcsönnel” kisegíti, hogy
sörözhessen egyet a haverokkal. Mint régen.
Erre ment rá a házasságuk – többek
között.
Hányszor mondták neki:
Nézz a tükörbe! Anyja még azt is
hozzátette: …te szerencsétlen.
A férje csak annyit
mondott lesajnálóan: ugyan, kinek kellenél rajtam
kívül? Nézz már tükörbe!
Aztán
szétmentek, a férje hangoztatta
széltében-hosszában, hogy elhidegültek
egymástól, neki ez a nő már nem kell, -
megfeledkezve arról a jelenéktelen
apróságról, hogy ő, a lekicsinyelt asszony
tette
ki a szűrét az egyre többször
részegen hazatérő urának.
Feltápászkodott
a vödör mellől, kezét a kinyúlt
melegítőbe törölte és belepillantott az
itt-ott
már vak tükörbe.
Hosszan vizsgálgatta az
őszülő hajú nőt, aki szenvtelen arccal
nézett vissza
rá. Megnyalta a
mutatóujját, és végighúzta
kócos szemöldökén. Aztán a
másikat is megigazgatta. Tenyerével
végigsimított az arcán, a füle mellett
megállította a mozdulatot és kissé
megfeszítette a bőrt. Végül hagyta, hogy a
gravitációé legyen az utolsó szó.
Elfordította
a fejét jobbra, majd a másik profilját is
megnézte. Nagyon nem tetszett neki,
amit látott. Pedig szép lány volt valamikor.
Tükörképe szemébe nézett és
hangosan, keserűen felnevetett. Minden nő ezzel
vigasztalja
magát ötvenen túl.
Ahogy tovább mustrálgatta az arcát, egyre
erősödött benne a meggyőződés,
hogy
még sincs minden veszve. Kirángatta a faliszekrény
nehezen járó fiókját és
beletúrt. Kell itt lennie még egy darabka
rúzsnak… meg is van! Divatjamúlt,
nyilván, hiszen több éve felejtődött
itt.
Lecsavarta a kupakját, és alsó ajkára
kent egy keveset a besűrűsödött
masszából.
Ujjával tudta csak egyenletesen eloszlatni
a már ízén is érezhetően avas,
csomós pirosítót. Vizsgálgatta azt a
rúzsos
szájat, ami évekig hallgatott. Nem is rossz a
végeredmény. Mért is nem
használta a megvásárolt kozmetikumait? Ja,
hát mert titokban vette őket, a
férje megtiltotta, hogy magára kenje, mert mint
szajkózta, csak a cafkák festik
magukat. Ő pedig gyenge volt veszekedni vele. A
munkáját
smink nélkül is el
tudta látni, válás után meg
működtek a
beidegződések.
Ahogy ezt végig
gondolta, egyre paprikásabb lett a hangulata. Dühösen
csapott a fiók elejére,
ami az ütéstől a helyére szaladt, de a
tükör nem bírta a
megpróbáltatást.
Csilingelve hullott darabjaira, a frissen mosott kőre.
Döbbenten nézett a
fénylő cserepekre. Neki még az se jár, hogy
pár percig azt higgye, ő is számít,
hogy magával is foglalkozzon.
Leguggolt a
tükörszilánkok mellé és komótosan
szedegetni kezdte őket. Egyesével. Belenézett
az elsőbe. A csillogó darabkában látta
magát, amint az első randijára
készülődött a későbbi
férjével.
Milyen hamvas, naiv volt. És szép. Tűnődve
ejtette a cserépdarabot egy kiürült
szappantartóba. A másodikba nézve látta
magát, amint egy miszlikbe tépett papírt
gyűrögetve sír a konyhában. Az
értesítés volt arról, hogy felvették
a főiskolára. Újult indulattal dobta ezt a
cserepet is a szappantartóba. A következő
tükördarabokba tekintve is látta,
felidézte életének fontos, de nem mindig
örömteli pillanatait. A sokadik
karácsony, amikor ő egy üveg drága whiskyt
kapott az
urától, amit aztán az
jóízűen megivott, a gyerekei születése,
az
apja halála, a második műszakos
takarítás egy irodaházban, az unoka
megszületése, az első pofon a
férjétől,
amit követett a többi,… sok-sok kisebb-nagyobb
történés, ami odáig vezetett,
hogy már önmaga is semmibe vette magát.
Megrázta a fénylő darabkákkal teli
szappantartót és kajánul elmosolyodott. Na,
megálljatok! Leült a tévé elé, a
szappantartót a dohányzóasztalra rakta, és
bár bámulta a képernyőt, fogalma sem
volt, mit adnak – el volt foglalva a terveivel. Mert voltak.
Hirtelen
elhatározásból születtek, de
eldöntötte, hogy nem enged belőlük. Alig
várta,
hogy hétfő legyen.
Másnap
reggel beteget jelentett, és besétált az
első
fodrászhoz, aki az útjába akadt. Keresett
egy kozmetikust is, és bár hosszú időt
töltött nála, a végeredmény
magáért
beszélt. Maradék dugipénzén, amit
azért őrizgetett, mert valakinek egyszer csak
úgyis kölcsön kellene adnia, most vett egy
ruhát. Saját magának. Újat. Üzletben,
nem a turiban. Alig várta, hogy haza érve
újból felpróbálja.
Már a
délutánba szaladt
az idő, át is villant az agyán a gondolat, hogy
biztos
kereste már valamelyik
fia, de visszalassította ösztönösen
megszaporázott lépteit. Befordult a
háztartási boltba és vett egy új
tükröt. Az utca végén lakó
Bélához is
beugrott, aki komoly mesterember hírében állt. Az
meg is ígérte, hogy másnap
felszereli a törött helyére.
A
következő napokban, hetekben környezete
értetlenkedve
figyelte. Nagyobbik fia eztán
minden alkalommal korgó gyomorral kullogott haza tőle, a
kisebbik egyre
gyakrabban találta magát zárt ajtó
előtt, a
volt férjének pedig napról-napra
szorosabb lett a valaha nagy mellénye.
Jól
érezte magát. Gyakran bekapcsolta a rádiót,
zenét hallgatott, dudorászott. Nem
ritkán belépett az új tükör elé,
amire körbe-körbe felragasztotta a törött
cserepeket – mintegy mementóként.
Fiaival egy vasárnapi közös
ebédkor közölte, hogy ezután akkor esznek
nála, amikor meghívja őket, és akkor
vigyáz az unokára, ha ezt előre megbeszélik
vele.
A keresetét magára költi, de
természetesen fiai, menyei, unokája továbbra is
kapnak ajándékot. Alkalomkor.
Önként adva.
A fiúk és menyek
először azt hitték, meghibbant. Aztán nem
akarták komolyan venni.
Egy szerdai napon
szembesültek a tényekkel. Menye az unokával
ballagott felfelé, amikor félúton
találkoztak. Meglepődtek mindketten. Ő
azért, mert
újfent előzetes megbeszélés
nélkül tervezték meg a
délutánját, a menye pedig, mert
anyósát elmenni látta.
Unokáját magához ölelte, megpuszilgatta,
hiszen imádta. Menye
kérdésére, „hova megy, mama, nem tud
vigyázni Sanyikára?” a választ két
lépcsőfokkal lentebbről adta meg:
„Kértem,
hogy szóljatok előtte. Nem érek rá.”
A
lépcsőházból kilépve
felnézett az
ég ragyogó kékségére,
megcsodálta a benne
úszó habos, fehér felhőket, és a
közeli park felé vette az irányt.
...ÍRÁSOK...
|