Tehát igent mondtam pelyhedzõ állú sarjamnak. Gondolatban már vizionáltam a kiszemelt ruhadarabot – több színben, méretben, ilyen-olyan festett, nyomott, vasalt, hímzett mintával. Szívvel-lélekkel készültem a feladatra. Gyûjtögettem az érveket és ellenérveket az általam elképzelt öltözet ellen, illetve mellette. Gondoltam, a kölök korosztályának vaskos argumentuma – a „csak” – ellenében nem lesz sziszifuszi feladat igazam érvényesítése.

Kisétáltunk a nyári napsütésbe, pontosabban fiam sétált, én pedig igyekeztem négyrõl háromra redukálni lépéseimet az õ egy hosszú lépte mellett. Beszélgettünk, miközben büszkén húztam ki magam a jó fejjel magasabb, csinos srác mellett. Eszembe jutott, milyen sokat sétáltunk ugyanezen az útvonalon – õ még totyogó kisgyerekként, duci pofival, lenszõke hajjal… most pedig lassan kész pasi! Ránéztem a kezére. Csontos, hosszú ujjú férfikéz. Elfacsarodott a szívem. Mielõtt azonban elérzékenyültem volna, elõhívtam a kisördögöt. Hirtelen elkaptam és megszorítottam a mancsát, aztán összefogott kezünket lóbálva lépdeltem tovább mellette. Úgy gondoltam, majd jól zavarba jön, és kapkodva-csapkodva ráncigálja ki kezét az enyémbõl. Meglepetésemre a „jaj, hagyjál már, ne szórakozz!” felkiáltás helyett rámarkolt „S” méretû kacsómra, és vigyorogva elfészkelte kezemet az õ szívlapát méretû tenyerében. Úgy néztem rá, mint aki ufót lát. „Te, ha meglát valamelyik haverod kézen fogva egy csajjal, elindul ám a pletyi!” – figyelmeztettem röhögcsélve tette következményére. Elmélázott egy pillanatra, aztán megnyugtatott:”Téged ismernek a haverok.” Hümmögtem párat, egyben vérszemet is kaptam ettõl a békés reakciótól, így hát kötekedve folytattam:”Oké, sok pajtiddal ismerjük egymást, de van olyan, aki még nem is látott.” Ez szöget üthetett a fejébe, mert összeráncolta a homlokát. A hallgatását úgy értelmeztem, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért a szópárbajban elért gyõzelem ízével a számban szegeztem neki a kérdést: ”Na, mit csinálsz, ha olyan haverral futunk össze, aki nem ismer engem? Elbújsz a hátam mögé?”

Az én lapaj fiam megállt, szembefordult velem, lenézett rám, és szemtelen vigyorral a képén azt mondta:” Azoknak a haveroknak majd megmondom, hogy imádom az érett nõket!”

A meglepetéstõl se köpni, se nyelni nem tudtam. Még arról is megfeledkeztem, hogy nyakon csapjam, amiért az érett szót kissé megnyomta.

...ÍRÁSOK...