r ó l a m
Állítolag,  aranyos kislány voltam. Cserfes, barátkozó és jó természetü. (Na jó, hát változnak az idök ). A megjelenésemre az itt látható csini ruhácska viselésétöl kezdve mindig nagyon adtam - állítólag, miután nyakig megjártam a homokozót, addig nem nyugodtam, amíg végül egyetlen homokszem nélkül  sikerült elhagynom az egyébként mindenki más számára csutakolással végzödö tevékenység helyszínét. Szerettem presszóba járni - mindig én vettem fel a rendelést, és mire anyu-apu utolértek., csak az aggódás maradhatott a dolguk: elég lesz-e a náluk lévö pénz a ceh kifizetésére? A strandon is sürün megfordultunk - úszni mégse tanultam meg. Imádtak a szüleim , hiszen nagyon várták az érkezésemet. Zalaegerszegen születtem.Négy éves voltam, amikor katonatiszt Édesapámat áthelyezték Tapolcára. Már ott született meg a Húgom. Az ö születésével Édesanyánk feladta főkönyvelöi állását és végleg elkötelezte magát a családnak.      
Amikor még aranyos kislány voltam

Anyu
Apu		 Jó dolog, ha van az embernek egy testvére: így van mindig játszópajtás, van, kivel cívódjon az ember lánya, és persze, bizalmasnak sem utolsó. Nem beszélve arról, hogy a "sarat" is jól el lehet osztani.
A nyolc általánost abban a katonai lakótelepi iskolában végeztem el, ahova a "katonagyerekek" jártak. Magdi tanító néni olyan pedagógus volt, aki meg tudta szerettetni velünk az iskolát. A mi osztályunkban nem volt "buta gyerek". Osztályunk összatartását, segítökészségét sajnos leginkább akkor kellett megtapasztalnom, amikor egy teljes félévet mulasztottam. Egyik napról a másikra lebénult a lábam. Az okát a mai napig sem tudom - talán szivizomgyulladás okozhatta. Az osztálytársaim, tanáraim felváltva jöttek nap mint nap - tanítottak, magyaráztak, feleltem, dolgozatot írtam. Csak éppen nem a sulipadban, hanem az ágyban. Aztán, ugyanúgy, ahogy lebénultam, szinte rohamos gyorsasággal rendbe is jöttem - olyannyira, hogy minden orvosi tiltás ellenére csak egy évet voltam hajlandó a testnevelés órák alóli felmentéssel szenvedni.
 S ha már újra müködöképes a lábam, használjam - elkezdtem versenyszerüen futni. Nem is annyira a verseny hajtott - a magam örömére tettem. S bár imádtam nyerni - az érmeket a magam mögé utasított  nehéz évek legyözésének tudata aranyozta be igazán.
Az "általánosban" rengeteg közös programot szerveztünk a 8 év alatt, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Ha hazamegyek és idöm engedi, végigjárom azokat a helyeket, ahova kirándulni, szalonnát sütni, szánkózni jártunk. Nagyképüen "Nagy Baou"-nak neveztük el a szánkózódombot - (akkor adta a tévé a "Belle és Sebastian" címü sorozatot),-  ami mai szemmel nézve  is inkább egy túlméretezett vakondtúrásra hajaz.
 A "telepen" állandó volt a gyerekzsivaj. Mindenki nevelte mindenki gyerekét. Nem tudtunk rosszat tenni, hiszen a szülök valamennyiünket ismertek - és résen voltak. Kisebb-nagyobb csoportokba verödve rohangáltunk, bujócskáztunk, az összes akkori filmsorozat elözö napi epizódját eljátszottuk, versenyeket találtunk ki magunknak, gombát szedtünk a közeli erdöben, és persze szabad bejárásunk volt a laktanyába.
Édesapám a harckocsizóknál szolgált - a T55-ösök látványa nekem olyan természetes volt, mint a mai gyerekeknek a Suzuki. Mi más is akartam volna lenni egy rövid ideig (mert ki nem csábul el  eredeti elképzelésétöl néha...?),  mint harckocsizó: az elsö a nök között. Rettentöen elkeserített, amikor megtudtam - legfeljebb a konyhán, vagy a könyvtárban vállalhatok munkát a laktanya kerítésén belül. Hát, azt köszöntem szépen! Viszont hüséges nézöje maradtam "A négy páncélos és a kutya" c. lengyel filmsorozatnak.   Az épület, ahova elsötöl nyolcadikig tanulni jártunk, az én évfolyamom ballagásával be is zárta kapuit. Új, nagyobb iskolát épitettek. Akkor azonban nekem már a kezemben volt a bizonyosság arról, hogy szeptembertöl a Batsányi János Gimnázium elsö évfolyamos  hallgatója leszek orosz tagozaton.     

"Élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak."    (John Lennon)
 Nem gondoltam, hogy négy év el tud szállni azzal a gyorsasággal, amit az idö akkor produkált. Kinyílt a világ, s vele együtt a szemünk-szánk, s talán az értelmünk is. Néha a szánk gyorsabb volt az eszünknél - de ez csak a fiatalos hév, igazságérzetünk fejlödésének természetes velejárója volt.
Darabokat rendeztünk az iskola irodalmi színpadára, énekkarba, tánciskolába jártunk, dübörgött az "ízirájder", minden sportágban kipróbáltuk magunkat. Hol nőnek öltöztünk, hol szakadt hippynek, amitöl anyáink haja  az égbe szökkent - a mi legnagyobb megelégedésünkre. Üvöltött az Omega, Illés, Demjén Rózsi pedig szívünkböl szólt, amikor megfogalmazta, milyen piszkosul nehéz is az iskolatáska. Elhittük, hogy sajtból van a Hold, és azt is, hogy arra születtünk, hogy boldogok legyünk. Azok voltunk.... szeretö szülökkel, jóbarátokkal, vágyakkal, célokkal. Miközben látszólagos gondtalansággal bohóckodtuk végig a 4 évet, 1977-ben az érettségi sikerességével bizonyítottuk az addigra már nyugtatókra szokott szüleinknek, s a világnak, hogy nem hiába jártunk ám  a híres Alma Mater falai közé.
Hamarosan ráébredtünk a "lennoni igazságra" is.

A "HÁROM GRÁCIA"
BALLAGÁS 1977

TÁNCVERSENY
TÁNCVERSENY
Mi még hivatást választottunk - nem csak munkát.
Nem volt könnyü az indulás, de lassan sikerült belerázódni a nagybetüs ÉLET-be. Úgy gondoltam, ha én tárt karokkal vártam, ö is szeretettel ölel majd magához. Úgy lett... s bár adott néhány jókora pofont is, de aztán mindig megsimogatta az arcomat. Hiszem, hogy mindennek, ami velünk történik, oka, célja van - ha az adott pillanatban ezek nem is világosak a számunkra.
        Komáromban éltem 1977. augusztusa óta.  Sokat szépült, fejlödött a város. Az erödrendszere nem csak  hatalmas, de különleges is. Látogass el ide, ha  nem mindennapi élményekre vágysz!
Jelenleg Dunaharasztiban, a nyugodt, családias hangulatú kisvárosban van az otthonom.
Akadnak olyan idöszakok, amiket szívesen kitörölnék az életemböl - de ha megtehetném, más ember lennék. Lehet, hogy jobb - de inkább nem kockáztatnék...
...INDEX...