Igazságot keresünk - amit magunk tiprunk a sárba. Életet adni vágyunk - amely kis élet egy konténerben ér véget. Büszkeségre születtünk - mégis megaláztatunk. Szabadság felé nyúló kezek ütköznek rácsokba. Álmok szárnyalnak - s hullnak vissza darabokra törve. Hűséget fogadunk -, hogy legyen mit megszegnünk. Hajszoljuk a boldogságot - s a nagy sietségben elfutunk mellette. Vidámságot színlelünk - miközben befelé nyeljük könnyeinket. A tisztesség útját járjuk -, hogy legyen miről letérnünk egy gazos ösvény végén pislákoló lidércfény igézetébe. Megbocsátást hirdetünk - de az első adandó alkalommal bosszút állunk. Harmóniát áhítunk - amibe saját kezűleg komponáljuk az első disszonáns hangot. Melegségre vágyunk - mégis megfagy körülöttünk a levegő. A Család szentségéről beszélünk - de nekünk már semmi sem szent! Látjuk a kétségbeesést a szemekben - kényelmetlen érzésünk támad, semiatt inkább elfordítjuk a fejünket. Hittel jövünk a világra - s hitetlenül távozunk belőle. A Karácsony jövőre is a szeretet ünnepe lesz. S addig is - egész évben a szeretetről beszélünk - ...... ! ? Emberségre születtünk - emberül viselkedni. S arra, hogy együtt rakjuk meg azt a tüzet, amiről József Attila ír "Tél" című versében: Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. ....................................................... Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek." Gondolkodni születtünk - hát gondolkodjunk! |
