Hogyan emlékszel vissza a régi regénytáras, nagy idõkre?

Nagy szeretettel és erõs nosztalgiával. Szenzációs idõszak volt! Olyan periódusban keveredtem a régi Regénytárra, amikor a hétköznapok bõségesen elláttak tennivalóval – néha bónuszfeladatokat is kaptam a tányérom szélére. Elég hajszás volt akkoriban az életem.
Egy közös ismerõsünk dobta be a köztudatba az azóta megboldogult „dupla-duplavés” közösségi oldalon a regtár elérhetõségét.
Pár napig csak kokettáltam a belépés gondolatával, ízlelgettem a Regénytár nevet, aztán a betûk iránti szeretet – ami olvasásban és írásban is megnyilvánult – a kíváncsisággal karöltve gyõzött. Nagyon barátságos, és már-már mesebeli volt a dizájnja. Tudod, az a vendégmarasztalón kedves és otthonos.  Talán még falvédõ is lógott a konyhája falán. 
A lehetõ legjobbkor keveredtem oda. Olyan pihenési lehetõségre volt szükségem, ami feldobott, szórakoztatott, nem csak adott napon, adott órában, hanem bármikor, amikor arra jártam, és nem volt kötelezõ a pontos idõközönkénti megjelenés. Jöttünk-mentünk, amikor ráértünk.
Hamarosan azért legalább napi egyszer benéztem az oldalra. Eleinte óvatosan próbáltam felmérni a terepet. Piszok jókat olvastam! Aztán, mivel megengedett volt amatõröknek is az írásos megnyilvánulás, mi több, kifejezett kérés fogalmazódott meg ebbe az irányba, megpróbálkoztam az irkálással. Persze, berezeltem néha, hiszen íróemberek forgolódtak ott. De nem zavartak el! Szerintem jókat vigyorogtak a mûkedvelõk erõlködésén, mégsem le-, hanem egyenrangú partnerként kezeltek bennünket. Azért mondom többes számban, mert nem egyedüli „mazsolaként” voltam jelen.
Családias volt a hangulat, gyakran a gép elõtt felejtve magamat, ismeretlenekkel cseteltünk az oldalon a közös írásokról, vagy csak úgy az „idõjárásról”. Késõbb megismerve a névteleneket, arcot kaptak a nick-ek és azóta is tartó, szuper barátságok születtek.
Nagyon élveztem a regénytáras életet! Büszke vagyok arra, hogy bábáskodhattam az elsõ internetes közös regény(ek) megszületésénél.  Rajzolgattam is hozzájuk, és kevés dolog volt, ami olyan jókedvet tudott generálni nekem, mint az ott olvasottak. A Jóskát például manapság is elõásom és felütöm valahol. A végeredmény borítékolhatóan a bugyborékoló röhögés. Egyik barátnõmet PPS készítésére ihlette. Szóval, hogy úgy mondjam, mindenhol ott hagyta a lábnyomát ez a Jóska nevû, sokat megélt reumagiliszta. Az érdekfeszítõ, bár félbe maradt „Combon lõtt nászágy” végkifejletén a mai napig agyalok. 
A közös regényeken túl különféle pályázatok, azon belül is a Mars-pályázat, meglepõen sokakat megmozgatott. Annak az idõszaknak az izgalma is feledhetetlen.
Bevallom, mielõtt végleg eldobtad a régi Regénytár kulcsát, amit csak lehetett, még kihurcoltam onnan. J

Vajon egy ilyen fõként on-line díj, mint a Regénytár nívó befolyásolja-e az írás, az irodalom és az olvasók helyzetét, hangulatát?

Ha a helyzetemet nem is, de a hangulatomat mindenképpen befolyásolta. 
Nem tudom, az olvasók ebbõl mit szûrnek le – esetleg azt, hogy valaki megkapta az irodalom Oscar-ját? Maga a díj odaítélése egy számukra ismeretlen embernek, nyilván nem okoz nekik oltári nagy katarzist. Tudomásul veszik, hogy valaki kapott valami írásos munkájáért valami elismerést, aztán vagy olvasnak, vagy nem. Ha olvasnak, akkor sem a „díjazottság” mentén fognak véleményt alkotni. Az irodalom létezhet plecsnik hiányával is, de nem marad életben olvasótábor nélkül. Számára az a díj. Hallottam már mindenféle jutalmakkal alaposan kidekorált írásokról is cifra kritikát az olvasók szájából.
Mások vagyunk, hála az égnek. Mást olvasunk, mást írunk, mást kedvelünk, más tetszik (vagy sem), más a véleményünk róla. Amíg pezseg az irodalmi élet, addig lesz min rágódnia a nagyérdemûnek, és ez a rágódás visszahat az irodalom helyzetére is. A kör bezárult. A hangulat kérdése másodlagos – a hangulatok jönnek, aztán mennek… az írók és olvasók (együtt)maradása az igazán mérvadó. Ha jó az olvasni való, az olvasó helyzete is irigylésre méltó – és viszont. S ha sûrûn találkoznak, még a másodlagos hangulat is topra kerülhet.
Reménykedjünk abban, hogy az általam elkövetett írások minõségére is hat némiképp ez az on-line elismerés. Eddig megengedtem magamnak a hozzá nem értés luxusát. Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy nem vagyok számon kérhetõ írói szempontok alapján, mert nem vagyok író. Nyugodtan, mondhatni büntetlenül írogattam. S bár továbbra sem leszek író, – ekkora csodát tenni a Regénytár Nívó-díja sem tud, mert hiszen ez a díj nyilván az igyekezetet is díjazta – és az említett luxusról sem mondok le, de alighanem, eggyel többször fogom átolvasni bármely írásomat, mielõtt kiadom a kezembõl.
Az irodalmi élet színpadán az ezzel a díjjal nívósított írások remélhetõleg másokat is ösztönöznek – akár írásra, akár olvasásra. És talán ki lehetne osztani egy olvasói Nívó-díjat is…

Szerinted mi a helyzet manapság az írással, olvasással?  Van-e még jövõje ennek egyáltalán, vagy ne legyünk ennyire pesszimisták?

Ez a kérdés már többeket egymásnak ugrasztott. Nem látom túl fényesnek a jelen helyzetet, de nem ítélem reménytelennek – még rövid ideig.
A mi korosztályunk író-olvasó generáció. Ne feszegessünk pedagógiai módszertani kérdéseket, mert oldalakat lehetne megtölteni a kérdésre irányuló gondolatokkal, elemzésekkel, de minket is sikerült rávenni mindkettõre. Ha nem ment is a minõségi írás mindenkinek, legalább az olvasás irányába terelgetni az „írástudatlant” kézügyesség kérdése volt. Valamennyien maradandó lelki trauma nélkül és pszichés tünetek produkálásától mentesen éltük meg, át és túl ezt a szellemi épülésünket célba vevõ akciót.
Ma kíméljük a gyerekeket. Mindentõl. Az írástól és az olvasástól is. Felnõttek kaparják ki egymás szemét azon acsarkodva, hogy Jókai, Móra, Gárdonyi a szemetesben végezze-e, vagy kínozzák meg a jövõ nagy reménységeit, és olvastassák el velük irodalmunk nagyjainak produktumait.
Szabad engem megkövezni: de amíg nem segítünk neki megérteni a divatjamúlt szavak jelentését, amiért egyik tábor minimum negligálná az említett klasszikusokat, addig a kölyök kárörvendõn röhögni fog a markába a felnõttek óbégatását hallgatva a feje fölött. Olyantól „óvjuk” õket, amit még ki sem próbált, amibe mi törjük bele a bicskájukat. Mi lenne, ha nem adnánk a gyerek szájába az utálkozás szavait? Ha segítenénk õket, és persze, mehet a Harry Potter is, meg amit akar…de így eldönteni se fogja tudni, mit akar. És hogy akar-e egyáltalán. Határozatokkal nem lehet olvasóvá nevelni.
Olyan gyatra a szókincsük, hogy sírni való. Minden „tök ciki”, „égõ”, „zsír”, mert ezekre már nem talál szinonimát. Káromkodni olyan folyékonyan tud a kis tini is, hogy edzett fülû kocsisok sírnak õket hallva. Udvarolni, vagy példának okáért az édesanyjának megköszönni azonban nem tud. Nem a meghatottságtól, hanem mert „nem talál rá szavakat”.
Iktassuk ki a „kötelezõ irodalom” kifejezést. Én is fáztam a szótól, de inkább az vesszen a semmibe, mint Jókai és társai. És igenis, néha vegyük ki a kis elkényeztetett, agyonkímélt kölök kezébõl az okostelót, meg a tabletet és tegyen már kísérletet pár oldal elolvasására a haldoklás legapróbb jele nélkül.
Tehát, a fentieket összefoglalva: a Regénytár számára is addig van jó világ, míg nem tesszük kötelezõvé az olvasását. 
Végezetül szeretném megköszönni ezt a csak a Regénytáron kiérdemelhetõ elismerést!

Elsõsorban Majoros Sándornak, a díj megalapítójának, másrészt azoknak a szavazóknak, akik Cape Townból, Darwinbõl és Penguin’s Heavenbõl juttatták el voksaikat.
Köszönet illeti a szavazatokat épségük kockáztatásával, étlen-szomjan, éjjel-nappal, galambpróbáló körülmények közt is a magyar fõvárosba juttató, a szavazás idején szolgálatot teljesítõ Mbebe, Lewis, és Modó galambokat is.
Az olvasókat pedig arra buzdítom, hogy néha próbálkozzanak a másik oldalon is! Írjanak! Talán az olvasás mûvészetét is más szemmel mûvelik utána.

...ÍRÁSOK...