Megcsörrent a zsebében a telefonja. Felvette, de nem szólt bele.

- A Központba! - mondta a hang a túloldalon ellentmondást nem tűrő hangon. „Most jöttem el onnan, te szarházi seggnyaló!” – sziszegte, miközben zsebre tette a mobilját és hosszú léptekkel nyargalt vissza a kocsijához. A sötétszürke Mercedes GLS kívül elegáns, könnyed megjelenésű, mégis erőt, tekintélyt sugároz, a belseje pedig….hát, az tudna mesélni a kényelemről Neil Tyson hódításai kapcsán.

Neil büszke arra, hogy nyílegyenesen felívelő katonai pályája végén felettesei minden kapcsolatot megmozgattak annak érdekében, hogy Neil Tyson alezredes a Nemzet Első Védelmi Vonalánál landolhasson. Nem elhanyagolható szempont volt ebben az a tény, hogy Neil feleségül vette Barnes tengernagy lányát, Alicet. Eleinte turbékoltak, mint a gerlék, aztán Neil ráunt a monogámiára. Bár fekete haját itt-ott már ezüstporral szórta be az idő, ő ettől csak sármosabb lett. Kék szeme észbontóan csillogott, mosolya minden nőt levett a lábáról. Szó szerint.  Erről a környezetükben szinte mindenki tudott, csak egyetlen ember nem – Alice. 

Bő fél óra múlva beparkolt a helyére az északi bejáratnál, és tíz percen belül az alagsori irodában állt a nagyfőnök, Dan Rogers íróasztala előtt. Annak egy kapszulákkal teli üvegcse volt a kezében.

- Basszus! Itt felejtettem a Phenorutex-emet? – csodálkozott rá Neil. – És ezért rángattál vissza?

- Nem, ez nem a te hashajtód. – vigyorgott Rogers.

Neil kényelmetlenül érezte magát. Leült a kanapéra, és kérdőn nézett Rogersre.

- Tudod, hogy megállapodásunk van a Kínai Gyógyszerkutató Intézettel. – fordította komolyra a beszélgetést Dan. - Ők kicsit besegítenek nekünk, ha a pirulák hatásában némi változást szeretnénk alkalmazni, mi pedig segítünk nekik pár informatikussal, hogy az ottani kis akciók ne derüljenek ki.

Neil bólintott, de hallgatott.

Rogers kihúzta az íróasztal fiókját, és a kiemelt paksamétát Neil kezébe nyomta az üvegcsével együtt.

- Most kimész a reptérre, felszállsz egy repülőre és csak Vuhanban szállsz le róla.

Látva Neil kelletlen arcát, még hozzátette:

-  Nem kérés. Senki más nincs, akire ezt bízhatnám. Te már ismered a dolgok menetét. Elviszed nekik ezt a kis üveget, megcsinálják a melót, és fordulhatsz is vissza. Nem bízok meg senkiben rajtad kívül. Ez a cucc belső használatra kell.

Neil az utolsó mondatra meglepetten kapta fel a fejét. Tudta, mit jelent, hogy „belső használatra”. Megadóan bólintott, aztán beugrott az irodájába, az aktatáskájába hajigált egy váltás fehérneműt, és hamarosan a  Vuhan-Tienho nemzetközi repülőtér felé tartott.

            Éjfél után valamivel landoltak. Elvitette magát a Dorsett Wuhanba, ahol minden vuhani tartózkodása alatt megszállt.

Ugyanazt a szobát kapta, amit eddig is, és ahol egy jóleső forró fürdő után mély álomba zuhant.

***

            Eközben Alicenek otthon vacsoravendégei voltak. Neil egy régi katonatársa, aki most az USMC harckocsi-zászlóaljának őrnagya, és felesége, Vicky. Vitatkoztak, anekdotáztak, nevetgéltek.

- Jut eszembe, drágám! Fantasztikusan néztél ki abban a piros estélyidben, az Operában a múlt héten! - kiáltott fel Vicky. Majd kisvártatva, a férje felé fordulva: - Most mit rugdalsz?

Alice gyanúját ez a vacsora kezdte felpiszkálni. Csak megköszönte a dicsérő szavakat – mindig közönségesnek vélte a piros színű ruhákat – és minden erejét összeszedve játszotta a vendégszerető háziasszony szerepét, egészen a vendégek távozásáig.  Akkor leült, és átgondolta az összes dátumot, amikor férje állítólag mindenféle titkos küldetésen volt. Felvette a telefont és Rogers számát tárcsázta. Két csörgés után felvették.

- Dan, Alice vagyok. Neil megcsal engem?

A vonal másik végén beszédes csend maradt. Aztán, lassan letették a kagylót. Alice elsírta magát.

***

            Neil frissen ébredt. Zuhanyozott, borotválkozott, felöltözött, és kijelentkezett a szállodából. Kint taxit fogott, és a Gyógyszerkutató Intézetbe vitette magát. Ott megkereste Fan Cha Li-t, aki már tudott a szállítmányról. Gazdát cserélt a Phenorutex-es üveg, majd némi kölcsönös udvariaskodás után megbeszélték, hogy Neil késő délután jön vissza az áruért.

Egy ideig az utcán lézengett, kirakatokat nézett, és azon gondolkodott, mivel kéne meglepnie Alicet, hiszen megint úgy kellett eljönnie, hogy azt sem tudja a felesége, hol van a férje. És valljuk be – mindig van valami Neil füle mögött, ami okot ad arra, hogy meg akarja örvendeztetni őt egy kis különlegességgel.

Aztán beugrott. A piac. Alice imádja a kókusztejes-gyömbéres denevérszárny levest. Meglepi némi hozzávalóval, már ami a bőregér szárnyat illeti.

Megint taxiba ült, s hamarosan a piac színes forgatagában találta magát. Megkereste az árust, aki mindig friss áruval örvendeztette meg, de most csak mormotát, sünt és tobzoskát tudott volna adni. Azt mondta, egyszerűen eltűntek a denevérek a piacról. Valami tudós emberek felvásárolták az összes kereskedő áruját. Neil hitte is meg nem is. Átsétált még néhány soron, találomra benézett egy-egy árushoz, de a denevérek mintha kihaltak volna ezen a vidéken. Végül egészen a piac szélén ráakadt egy fogatlan öregasszonyra, akinek az asztalán hevert négy-öt húgyszagú kis vámpír, de miután a vénasszony becsomagolta valami kétes tisztaságú papírba és ő fizetett, egy ócska robogó észveszejtő sebességgel húzott el mellette, kikapva kezéből a csomagot. Meglepetten szentségelt egy strófát, megnyugtatta a visítozó öregasszonyt, és úgy döntött, Alicenak majd vesz valamit a reptéren.

Beugrott egy kávéházba, megivott egy kávét, aztán a mosdóban bevette az aktuálissá vált Phenorutexét, a gyógyszert a táska belsejébe süllyesztette és elindult az intézetbe.

Ott kicsit megvárakoztatták, de nem bánta – csinos asszisztensek dolgoztak a kutatók mellett.

Amikor Fan Cha Li mosolyogva megjelent a folyosó végén, megkönnyebbült. Végre mehet innen. Megköszönte az intézetiek munkáját, jelezte, hogy fizetés a megszokottak szerint az ő nyugtázó jelentése után, majd átvette az üvegcsét és az aktatáskája külső fakkjába dugta. Kezet fogott Fan Cha Li-vel és elindult a kijárat felé. Éppen akkor vette észre, hogy egy keresztfolyosóval előbb fordult jobbra, mint kellett volna, amikor mellette kinyílt egy ajtó, amin ösztönösen bepillantva denevérek hulláinak tucatját látta meg. A laboráns zavartan húzódott vissza és csukta be az ajtót, Neil pedig döbbenten konstatálta, hogy valószínűleg a vuhani piac denevér-kínálatát látta az imént.

            Még a taxiból, a reptér felé elküldte a kódot, aminek alapján az USA rendezi a rendezni valóját a kutatóintézettel, aztán a reptéri hercehurca után jót aludt a gépen. Voltak rémálmai denevérekről, fehér köpenyes laborosokról, vírusokról, tablettákról, de legalább nem ordítva ébredt. Leszállás után vásárolt egy kis ezüst karláncot Alice-nak.

A reptéren hagyott Mercedes rövid idő alatt haza röpítette. Amíg a kulcsával bajlódott, kinyílt az ajtó és a felesége állt a küszöbön. Mosolyogva ölelte meg Neilt, akit meglepett ez az utóbbi időkben mellőzött szívélyes fogadtatás, de viszonozta a gesztust. A nappaliban ledobta a táskát a kanapéra.

- Szívem, lemosom az út porát magamról. Töltenél addig egy kis bort? Vöröset…

Alice kedvesen bólintott, és hosszan nézett a fürdőszoba ajtó mögött eltűnő férje után. Még várt pár pillanatot, aztán kitöltött két pohár vörösbort. Belenyúlt férje aktatáskájának egyik fakkjába, kivette a Phenorutex-et, kiemelt három kapszulát, aminek tartalmát a férje italába szórta. „ Sajnos, erős hasmenés miatt néhány napig nélkülöznie kell a hölgykoszorúdnak, kedvesem.” - gúnyolódott magában, miközben zsebre tette a kis üveget. A saját borát kézbe vette, beleszürcsölt, és várta, hogy Neil végezzen a zuhanyozással. A férfi selyem köntösben ült a kanapéra, és éppen beleivott a borába, amikor valaki erősen megzörgette a bejárati ajtót.

Neil kiment, és amint kinyitotta az ajtót, Rogers nyomult be két civil ruhással.

- Te mikor akartál bejönni a központba? Már ülésezik a bizottság! – rivallt rá Rogers.

Meg sem várta a választ, körülnézett, és felkapta az aktatáskát.

- Örülj, ha nem jelentem ezt a szarakodást! – ordított magából kikelve, majd köszönés nélkül, ahogy jött, elviharzott a két verőlegénnyel. Neil kihörpintette a maradék bort és rosszkedvűen közölte a feleségével, hogy ma még be kell mennie. Ezt most kivételesen igazolta Rogers furcsa viselkedése is. Este, az induláskor közölte Alice-szel, hogy fáj a feje, és mintha a torka is kaparna, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

            Hajnali kettőkor két egyenruhás csöngetett be, és közölték Alice-szel. hogy férjét súlyos légzési elégtelenséggel bevitték a Walter Reed Országos Katonai Orvosi Központba. Így Neil Tyson volt az első Covid-dal fertőzött beteg, akit lélegeztető gépre tettek, és nem is vették le arról.

Ugyanott, a kórház egy másik szárnyában infúzióra került a honvédelmi bizottság néhány tagja, kiszáradásig fokozódó hasmenéssel. Ha Neil Tyson nem éppen akkor vette volna az utolsó lélegzeteket, megállapíthatta volna, hogy ők azok, akik az USA-Irán konfliktust tárgyalások  útján rendeznék.

            A hivatalos jelentésbe annyi került, hogy egy Neil Tayson nevű ügynök, aki előtt szép jövő állt, nem győzte kivárni a sorát és a saját szakállára dolgozott a kínai ügyfeleket is átverve. A jelentésre éppen akkor nyomta rá a pecsétet a titkárnő, amikor Neil temetésén az első díszsortűz eldördült.