A „kispiros”-nak, meg „Piroská”-nak is becézett Bzmot bedöcögött a nagyvárosi vasútállomásra. Némi ácsorgás után áttolják majd egy másik vágányra, aztán irány a kedvelt Balaton-parti üdülõhely.

A néhány utasból csak egy házaspár marad a vagonban kiskamasz fiukkal. Az asszony felállt, nyújtózott egy nagyot. Derekát egyengetve a férje is felemelkedett a kemény ülõkérõl. A kényelmetlen padon töltött órák még az edzett fiút is megviselték – mégis csendesen, fegyelmezetten szenvedett a hõségben.
A nõ elgondolkodva bámult ki a peron nyüzsgésébe. Jó pár tíz éve már annak, hogy utoljára ezen a vonalon utazott. Akkor még üzemeltek a kályhás, fapados kocsik. Telente a kalauz jól megpakolta a vaskályhákat, amitõl szinte családias melegség uralkodott a kocsikban. Akkor még õ volt gyerek. Nõvérével együtt egy kis faluban töltötték a nyári szüneteket, a szülõi felügyelet rabláncát ledobva, majdnem három hónap szabadságban tobzódva. Két nagyváros közt félúton, a hosszú utcájú falucskában egészen fent, a domb utolsó házainak egyikében.
Gondolataiból a vasúti kocsiba felszállók hangos nevetése, a meleg miatt elégedetlenkedõk morgása riasztotta fel. Visszaült a helyére, férje mellé telepedett, és a napsütéstõl hunyorogva kissé hasznosabbá akarta tenni az ablak mellett csüggedten lógó, függönyi mivoltában megalázott rongyot.
-       Kár bajlódni vele, kedves – szólt át egy munkásruhában izzadó bácsika a szomszédos ülésrõl – Azok a neveletlen huligánok ezt is tönkretették.
A nõ – hallgatva a jó szóra – feladta a küzdelmet a jobb napokat is látott firhanggal. Elmosolyodott. Milyen régen hallotta már ezt a kifejezést: huligánok! Eszébe jutottak gyerekkorának hosszú hajú suhancai, akik már odáig jutottak a nagy tiltakozásban, hogy nyíltan bagóztak, káromkodtak, pofátlanul füttyögtek a lányok után, de azért egy-egy atyai pofont követõen kissé elcsendesültek. Õk még – bármennyire „menõk” voltak is – átadták az ülõhelyüket az idõseknek a buszon. Rég volt...
A vonat apró rántással elindult.
-  Hova utaznak?  Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet.. – vette a bátorságot az öreg a beszélgetéshez, miután látta, hogy az asszony nem hagyta figyelmen kívül a függönyre tett megjegyzését.
-       Siófok az úti célunk – válaszolt kedvesen az asszony.
Alaposan megnézte az öreget. Kortalannak látszott, de figyelmesebben szemügyre véve olyan nyolcvan körülinek tippelte – vagy kicsit azon innen, vagy kicsit azon túl. Ezeken a munkában edzett embereken valahogy nehezen látszik az eltelt idõ.
-  Akkor egy darabig még zötykölõdnek – sajnálkozott az öreg – Én csak Felsõmocsoládig megyek. Nem is bírnám tovább az üldögélést.
A nõ felfigyelt a falu nevére.
-  Oda valósinak tetszik lenni? – kérdezte barátságosan, miközben úgy vizslatta a barázdás arcot, mintha ismerõst keresne benne.
-  Igen – bólintott a kérdezett - Oda születtem, szegény feleségem is falubéli volt, már a szüleink is ott éltek. Nem is tudnám elképzelni máshol az életemet – válaszolt az öreg, majd folytatta a kérdezõsködést - Maguk honnan jöttek? Úgy látom, már elég hosszú út van a hátuk mögött.
-  Tapolcáról indultunk, bizony, már kora reggel – igazolta az asszony a bácsika feltételezését.
Az öreg egyik kérdést tette fel a másik után, élvezve azon ritka alkalmak egyikét, amikor idegen városból érkezettekkel cserélhet szót. A vonaton utazókkal nap mint nap találkozik, újat õk nem mondhatnak neki.
-       Néhány éve kocsival jártunk a faluban. Láttam, milyen szépen rendbe tették a kastélyt – mondta a nõ, mire az öreg felkapta a fejét.
-       Csak nem a kastélyból származott el Tapolcára? – nevetett a nõre.
-        Nem, dehogy – kuncogott az asszony is, értve a tréfát– Nagyszüleinknél töltöttük ott a nyarakat.
-       Akkor hát maga ismerõs a faluban! – derült fel a bácsi arca.
-       Igen, ismertem néhány felnõttet a nagyszüleim környezetében, meg néhány korombéli gyereket és az õ családjukat. Úgy jártunk át egymáshoz, mint aki haza megy – mosolyodott el a nõ - A falu sem olyan nagy, hogy eltévedtünk volna benne. Csak enni mentünk haza, estig a környéken csavarogtunk.
-       Hol laktak a nagyszülei?
-       Fent, az Újvárban.
Az idõs ember bólintott. Nem kellett ehhez kommentár – mindenki tudta, hogy a falu melyik részérõl van szó. A kocsiban ülõk idõközben elhallgattak, és ki úgy tett, mintha az untig ismert tájat figyelné, ki maga elé bámult, más a lehunyt szeme mögé igyekezett rejteni a kíváncsiságát. Mégis, észrevehetõ volt, hogy valamennyien az öregember és a nõ beszélgetését hallgatják.
-  Ott lakott a Tera néni és a Pali bácsi – mélázott el az öreg – Meg emlékszem a Juliskáékra…, és azt hiszem, a Jóska, a vadász is az õ Mariskájával – Kicsit gondolkodott még a bácsi, aztán felcsillant a szeme - Meg az Újvárban lakott az erdész Hajdu bácsi a feleségével. Hajdu bácsit még az erdõrõl ismertem, de miután kiköltöztek az erdészházból, csak hallomásból tudtam róluk.
A nõ elmosolyodott.
-  Igen, így volt. Náluk vakációztunk minden nyáron. Õk voltak a nagyszüleim.
-  Nahát, de kicsi a világ! – csapott a térdére az öreg. Olyan örömmel nézett a nõre, mintha egy rég látott rokont üdvözölhetne személyében – Nahát, nahát... – mondogatta –, de régen is volt…!
A vonaton ülõk közül néhányan örömmel mosolyogtak a  két, térben és idõben egymástól oly távoli embert összekapcsoló véletlenen.  A „kispiros” már csak egy rövidke megállóra volt az öregember falujától. A kamasz kiegyenesedett a kényelmetlen padon. Mintha érezte volna, hogy ez a beszélgetés még nem ért véget. A bácsika szedelõzködni kezdett. Nem azért, mert az idõközben levett munkászubbony és a zörgõ nejlonszatyor összevadászása különösebb elõkészületet igényelt– csupán megszokásból.
-       Tapolca, Tapolca… - motyogta szinte maga elé az öreg. – Ott nem katonák állomásoztak?
-       De igen, két laktanyája is volt. Édesapánk is ott szolgált hivatásosként.
-       Azokon kívül, akiket sorkatonai szolgálatom alatt ismertem, egyetlen katonatiszttel találkoztam civilben is – emlékezett az öreg – Võlegény volt. Lacinak hívták…. a menyasszonyát Katónak, ha jól emlékszem. Én vittem õket lovas hintóval az esküvõjükre.
Az asszony megdöbbenve nézett az öregre.
-       …és a hintóban ült egy gyerkõc is, aki a barátaik kisfia volt. Gyuszikának hívták – a történetet immár a nõ folytatta álmélkodó arccal.
-       Igen! – lepõdött meg a bácsi – de maga ezt honnan tudja? A világon se volt még akkor.
-       Az a katona az apukám volt, a menyasszony pedig az anyukám – mosolygott a nõ – Maga pedig az a bácsi a bakon. Még megvan a fotó róla.
A vonat nagy döccenéssel állt meg a falu kicsinyke állomásán, mintegy kitéve a pontot a beszélgetés végére. A bácsi kissé párás szemmel, kézfogással búcsúzott a nõtõl és családjától. Az utasok megilletõdve, csendben figyelték a jelenetet.
A kiskamasz segített a bácsinak a leszállásban, aki egyfolytában azt motyogta: „Kicsi a világ! Milyen nagyon kicsi ez a világ….!” Még akkor is a sínek mellett állt, amikor a vonat az integetõ, újdonsült ismerõsökkel eltûnt az erdõbe vezetõ kanyarban.

...ÍRÁSOK...