k e r i n g ő  (f o l y o m á n y)



Az akvarell alapján a tűzzománc elkészült (akkor még valóban cím nélküli volt)- és hozzá egy elemzés is. Közreadom, mert bár nem képzőművész tollából születtek az elemző gondolatok, egyéni,  jó látásról árulkodnak.

Érzékeny és érzéki

Óvári Rita „Táncoló pár” című tűzzománc-képének elemzése

"Pontosítással kell kezdenem: a műnek tudtommal nincs címe, ezért én adtam neki a könnyebb azonosíthatóság kedvéért. Remélem, az alkotó megbocsát érte.
Nem nagyméretű alkotásról van szó (a tűzzománc műfaja nehezen teszi lehetővé az igazán kivételes méretű művek létrehozását), de az az első pillanattól szembetűnő, hogy a kompozíció szétfeszíti a saját kereteit. Valójában egy olyan „kivágásról” van szó, amelyet a tér és az idő más szegmenseiben is elhelyezhetnénk – és éppen ez az egyik érdekessége.
Táncoló párt látunk. A vertikális elrendezésű kettős a képmezőt jelentősen uralja, ám nem „esik le róla”, nem ugrik elő. Ennek több oka is van: a színek és a figurák megformálása.
Kezdjük az utóbbival! Óvári Rita ideális párt alkotott. A férfi sziklaszilárdan táncol a képmező bal oldalán, éppen a vertikális harmadoló vonalon, ami már harmonikussá teszi a kép arányait. A középpontba a női alak kerül. Ám ha meghúznánk a képátlókat, a metszéspontban nem a nő arca, haja volna, még csak nem is a dereka, amelyet a férfi szorosan átölel, hanem a combtő.
Miért? A válasz cseppet sem az erotikában keresendő szerintem. Ha alaposabban szemléjük a képet, azt látjuk, hogy a hátraomló nőalak jobb lába a táncparketten van, de a bal lába eltűnik. Nem tudni, a szoknya alatt rejtőzik-e, esetleg a férfit öleli, vagy tánc közben magasra rúg – egyszerűen lebeg. A kompozíció ezt erősíti fel: a bal láb lebeg, és vele a nő is levitál. Hogy ez mennyire nem légből kapott következtetés, ezt az erősíti meg, hogy a művész a táncjelenetet a csillagok közé helyezte. Nincs bálterem, háttéralakok, más tárgyak: a férfi öleli a nőt, és vállaik afolytatás csillagok közé érnek.
A táncoló pár kozmikus/éteri jellegét erősítik a színek. Az egész kompozíció  kékek és a fehér harmóniájából áll össze: az ég (föld nem is szerepel ezen a képen), a nő, a férfi mind-mind a kék egy-egy árnyalata: vagyis: egyéniségek, mégis együtt egységet alkotnak.
Nagyon fontos a kép vertikális tagolódása. A nő egészen pontosan a fölső harmadot jelölő vonal mentén omlik hátra: újabb bizonyíték az aranymetszés szerinti szerkesztésre. Ezáltal hangsúlyos lesz az a gesztus, amelyet a kép sugall: a nő teljesen a férfire hagyatkozik, fogja ugyan őt, de hagyja, hogy a féri vezesse, és tulajdonképpen az eksztatikus állapotot ez a biztonságérzet okozza számára. Ezt támasztja alá, hogy az ábrázolás szerint a nő hajzuhataga éppen a férfi karjára omlik, annál nem tart tovább: mintha a férfi tartaná a nőt, illetve mintha a nő felajánlaná a férfinek a haját, amely – nem nehéz kitalálni – magának, a személyiségnek a szimbóluma.
A kompozíció, a színek, a kontúrok szecessziós rezgése harmonikus, de nagyon érzékeny, sőt – meg kell kockáztatnom – érzéki művészi szemléletmódról tanúskodnak.
Jó volna még több ilyet látni."