k a r á c s o n y v á r á s





Kikukkantok az ablakon - selymes hópihék szállingóznak,, kergetöznek csendesen a kopasz fák ágai között. Csak néha lebbenti meg a kósza téli szellö az ágakon megpihenö otthontalan verebek tollait.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve kilépek az erkélyre, legalább néhány percig szolidaritást vállalva a kis madarakkal. Hamar elfogy a szobából hozott meleg. Fázósan húzom össze magamon a kardigánt, s néhány olvadásnak indult hópehellyel a hajamon visszamenekülök a jó öreg cserépkályha mellé.
Valami ismerösen furcsa hangulat azonban belopakodik velem a szobába, s nem hagy nyugodni. Mindig így van ez karácsony elött. Papír után kotorászok, tollat bárhol találok a lakásban.
Leülök , aztán felállok, és járok néhány kört a lakásban.
 Visszazöttyenek a székre, és csak nézem a fehér papírt. Mi volt az az érzés, gondolat, amiröl azt gondoltam: papírra kívánkozik? Biztos vagyok abban, hogy az ünnepvárás, a kályhában duruzsoló tüz, az utca pislogó lámpáinak fénye a téli szürkületben nagyban hozzájárulnak ahhoz, amit olyan nagyon megfogalmazhatatlannak érzek. Írni kellene valamit, - valamit, ami ezt az érzést kézzelfoghatóvá, befejezetté teszi.
Gondolataim csaponganak, rohannak, s egyik sem akar megállni. Emelem a tollat, aztán csüggedten leteszem. Pedig mennyi szépség és boldogság vesz körül bennünket!
Miért ne írhatnék a karácsonyfa körül meghatottan éneklö, ragyogó szemü gyerekekröl? Az ajándék bontogatásának izgalmáról? Talán, mert vannak gyerekek, akik még karácsonyfát sem láttak! S akiknek azt jelenti a Szenteste, hogy végre meleg van a szobácskában, ahol többedmagukkal osztoznak az egyetlen ágyon.
Vagy azokról a - felnöttkor küszöbén épphogy átlibbenö - fiatalokról kellene egy hangulatos írás, akiket a napokban láttam önfeledten játszani az érintetlen fehérségben. Mint a kisgyerekek, akik az elsö hó örömét kóstolgatják. Hólabdákkal hajigálták egymást, sikongva-nevetve menekültek a túlméretezett égi áldás elöl. Búcsúzóul néhány "angyalkát" formáltak a hóba, aztán elcsendesedve tovább sétáltak. És hányan vannak, akik csak annyit tudnak a hóról, hogy puha és hideg? Akik nem láthatják tisztaságát, fehérségét, mert örök sötétségben élnek?
Emlékszem gyermekeim elsö karácsonyára. Az az igazi öröm és boldogság, amikor az ember igazi családdal ünnepelhet. Amikor az ajándékvárás örömét felülmúlja az ajándékozás öröme, s a család szívvel-lélekkel együtt van. De eszembe jutnak azok az emberek, akik nem ilyen szerencsések. Ök egyedül töltik az ünnepeket - nem merem azt mondani, hogy ünnepelnek. Sokan közülük úgy döntenek, hogy nem akarnak következö karácsonyt. Szeretetet várnak, és szeretetet vágynak adni - de nincs kinek.
Másutt azt sem tudják igazán, miröl szól a karácsony. A fenyö roskadozik a cukortól, díszektöl, alatta szobát belepö mennyiségü ajándékokkal. Ám az anya morc képpel hozza párja tudomására, hogy annak a nercnek jobban örült volna, mint a kapott kis vacak arany karkötönek a brillel. A férj pedig nem rejti véka alá, hogy szívesebben ment volna Hawaii-ra, mint a Kanári-szigetekre, ahová feleségének ajándék-jegyei szólnak. Közben a két srác üvöltve Rambo-t játszik a fa alól elökerült "szuperfegyverekkel".
Azt hiszem, ök azok, akikröl nem érdemes írni. Nem lehet mindent pénzértékkel mérni. Ezt azok tudják a legjobban, akik nemhogy Hawaii-ra, de a legközelebbi városba sem jutnak el egy családi kirándulásra.
Nézem a papírt, amit azzal az eltökélt szándékkal tettem ki magam elé, hogy írok valamit, ami megnyugtat, amivel tisztázhatom a karácsonnyal való viszonyomat. Ezzel szemben rajzocskák - fenyöfák, hókristályok, kockák, virágok, kusza vonalak - tömege sorakozik a lapon. Feladom. Elteszem a tollat, összegyüröm a papírt. Közelebb húzódok a cserépkályhához.