Az ajándékozás körül nem csináltunk akkora csinnadrattát, mint tesszük azt manapság, de az elõzetes felmérés, a családtagok érdeklõdésének iránya vagy az érdeklõdés felkeltésének szándéka is segített a meglepetések kiválasztásában.
    Általában az egyébként is létfontosságú ruhanemû képezte az ajándék egy részét, a másik valamiféle olvasni való volt. A ráadás játékokkal ki is merültek a lehetõségek.
A könyv tini koromra afféle „elvárt” ajándék lett. Olvasó családban nõttem fel. Anyu, amikor végzett a házimunkával, kikérdezte a leckét, fogott egy könyvet és kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc foteljében. Perceken belül látható volt, hogy képzelete szárnyalását már nem tudják bekényszeríteni a második emeleti kis lakásba a falak. Ez az olvasás közben arcára kiülõ elvarázsoltság talán erõteljesebben terelgetett eme elmét és lelket építõ tevékenység irányába, mint bármiféle noszogatás. Nem beszélve arról, hogy nem volt olyan kérdés, amire ne találtuk volna meg a választ közösen, a szépen glédába állított könyvek között.
    Anyu szerette tudni, miféle irodalom forog kézen-közön az otthonunkban. Nagyon ügyelt rá, hogy sem közönséges, sem az ifjúságot bármi módon megrontó olvasni való ne kerüljön a kezem ügyébe. (Volt is patália, amikor a takaró alatt, zseblámpával, stikában olvasott Meztelenek és holtakkal lebuktam.)
    Szóval, a történetem elején említett könyv már akkor talált meg, amikor a kádban, a vécén, az iskolapad – vélt vagy valós – takarásában, utcán menet közben, minden helyen és helyzetben olvastam.
Azon a karácsonyon is biztos voltam benne, hogy az egyik meglepetés – könyv lesz. És abban is biztos voltam, hogy kedvemre való. Nagyon vártam a nagy napot, de addig bizony volt még egy-két hét iskolába járás.
Egyik délután, amikor anyu bevásárló körúton volt a városban, belém bújt a kisördög. Elkezdtem feltúrni a szekrényeket. Persze, óvatosan, hogy ne maradjon nyoma a ténykedésemnek. Naná, hogy a meglepetésre voltam kíváncsi. Nem akartam én minden részletében megismerni, csak a lelkemet terveztem felkészíteni… azt hiszem. Csak tudni, hogy ott van valahol… hogy várunk egymásra. Aztán, amikor egy hanyagabbul behajtogatott (szegény anyám nagyon siethetett az elrejtésével, mert mindig, minden élére hajtogatva pihent a szekrényben) párnahuzat alatt megpillantottam egy könyvborító színes sarkát, tudtam, hogy megtaláltam. Elsõ rémületemben úgy csaptam be a szekrény ajtaját, mintha tûzzel égettem volna meg a kezemet. Alig tudtam lecsillapodni, mire anyu hazaért.
    Ezután szinte minden nap volt valami dolga, ami hol a lakás elhagyására kényszerítette, hol a sparhelt mellé szegezte. Nekem meg csak duruzsolt a kisördög.
    Egyik nap rohantam haza a suliból. Senki nem volt otthon. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem a könyvet. Gondolkodás nélkül. Meg sem torpantam. Az ijedtségnek még a gondolata is elkerült. Belelapoztam, aztán a szekrény nyitott ajtói közt állva elkezdtem olvasni. Amikor anyu hazaért, gyorsan visszatettem. Így ment ez napokig. Hol a szekrénynél állva, hol az olvasófotelben, hol a szobámban olvastam titokban a meglepetésnek szánt regényt – amíg egyszer csak tudatosult bennem, hogy az utolsó oldalnál járok. Hosszú percekre lemerevedtem. Álltam a szekrény elõtt, kezemben a nyitott könyvvel és legszívesebben elsüllyedtem volna könyvestül, szekrényestül. Lassan becsuktam, visszacsomagoltam a párnacihába a könyvet és attól a naptól kezdve nem is vártam olyan nagyon a Szentestét.
    Vártam, vagy sem – elérkezett. Olyan gyomorgörcsöm volt már kora reggeltõl, hogy szegény anyám azt hitte, az év egyik legszebb napján orvost kell hívni. Ha tudta volna a gyomorbajom okát…!
Estére valamelyest lehiggadtam, tudtam, hogy egyszer ezen is túl kell esni, hát megpróbáltam összeszedni magam. A hagyományokhoz híven mi gyerekek csak a feldíszített fához masíroztunk be ünneplõbe öltözve, arcunkon a várakozás, a kíváncsiság és a még visszafogott öröm elegyével. Az én arcom pírját akkor inkább okozta a szégyenkezés, mint az elragadtatás és a fán égõ, valódi gyertyák, csillagszórók fénye. Lassan bontogattam az ajándékaimat, szándékosan a végére hagyva a könyvet. Talán reménykedtem valami csodában, abban, hogy mégsem az a könyv lesz a szépen elrendezett csomagban, vagy hirtelen történik valami, ami megakasztja ezt a számomra egyre kellemetlenebbé váló bontogatási szertartást. De nem történt semmi. Lassan végére értem a csomagoknak, és remegõ kézzel emeltem ki a fa alól az utolsó ajándékomat. Olyan nehéz volt, hogy a csuklóm elzsibbadt, mire kihámoztam a karácsonyi giccses csomagolópapírból. Sokáig néztem a borítóját. Mint egy analfabéta, aki úgy tesz, mintha az olvasni tudás birtokában lenne.     Anyám ijedten sürgetett: „Nem tetszik?” Vicsorgásnak érzett mosollyal nyugtattam meg, öleltem, pusziltam, miközben némán kértem a bocsánatát.

Így esett, hogy abban a téli szünetben egy lányregény kétszeres elolvasásával kaptam életem egyik legnagyobb leckéjét.

...ÍRÁSOK...