h é t k ö z n a p i   t ö r t é n e t



Az állomáson szokatlanul nagy volt a forgalom. Néhány utas kényelmesen ballagott a kijárat felé, egy kisfiú a szendvicses-automata gombjait nyomogatta. Nem hiányoztak a törzsvendégek sem - az unatkozó, "senkinek sem kellő" nyugdíjasok - akik azzal töltik a nap legnagyobb részét, hogy úgy tesznek, mintha várnának valakit, mintha fontosak lennének valakinek. Aztán ott vannak a resti forgalmát fellendítők, a már kora délelőtt dülöngélő részegek, és borgőzös fejjel éneklik, hogy ".rózsabokorba' jöttem a világra.!" A vonatukhoz igyekvők undorodva tesznek kitérőt, és dünnyögve, morogva igyekeznek elérni a biztonságot jelentő vagonokat.
Közben a kisfiú sírva fakadt, mert hiába nyomkodta végig az automata összes gombját, nem tudta kivenni az áhított szendvicset. Valaki a háta mögé állt, bedobott egy érmét , és megkérdezte a síró apróságtól, hogy melyik finomság állítaná el a könnyzáport. A kérdezett felemelte sírástól maszatos arcocskáját, és csodálkozva nézett nagy, kék szemeivel az ismeretlen lányra. Egy ideig bizalmatlanul méregette, de látva annak barátságosan mosolygó arcát, hangosan felkacagott és gyorsan rámutatott a megkívánt finomságra. A lány megnyomta a gombot, kivette a kért szendvicset, és a párnás, piszkos kezecskébe nyomta. Az apróság rámosolygott, kissé selypítve megköszönte, majd elszaladt a büfé irányába.
Közben vonatok jöttek, vonatok mentek. A lány hallgatta a kerekek csattogását, miközben a kisfiú után nézett. Hány éves lehet? Talán öt. Elmerengett. Eszébe jutott, hogy amikor ő maga volt öt éves, nagyobb problémával kellett szembe néznie, mint egy vacak automata. Lassan abba az irányba indult, amerre a kisfiút eltűnni látta.
Milyen biztosnak is látszott minden. Gyönyörű édesanyja, szerető édesapja szinte a gondolataiban olvastak, s még ki sem mondta, mire vágyik, máris teljesült. Megtehették. Édesapja már fiatalon karriert csinált, mint sebészorvos. Özönlöttek hozzá a betegek. Édesanyja közgazdászi pályafutását adta fel, hogy apja a kimerítő napok végeztével nyugodt otthonba térhessen haza. Sosem feledkezett meg kislányáról - nem érkezett üres kézzel akkor sem, amikor még enni sem volt ideje. Hol egy képeskönyvet, hol babát, ruhácskát, hajcsatot hozott, de igazán azzal szerzett örömet családjának, amikor nagyritkán bejelentette: "Holnap nem kell bemennem a kórházba, elruccanunk valahova." Ilyenkor boldog kacagással vetette magát apja ölelő karjaiba.
    Aztán egyszer csak, váratlanul vége szakadt mindennek. Apa egyik betegénél komplikáció lépett fel műtét után és hamarosan meghalt. Minden fórumon felmentették apát - csak saját maga nem adott feloldozást magának. Eleinte erőltette a belenyugvást, a jókedvet, de mind gyakrabban állított haza borszagúan, egyre többször jelentett beteget, majd a látszattal sem törődve, egyszerűen be se ment a kórházba. Kollégái egy ideig helyettesítették, falaztak neki, de aztán úgy megsűrűsödtek a dolgok, hogy nem tudták tovább takargatni a hiányosságokat - apát elbocsátották.
    A család a legmesszebbmenőkig mellette állt, hónapokig elviselték, hogy néha hajnalig nem jött haza, s ha végre mégis, abban sem volt már köszönet.
    Nemcsak kislánya ajándékai maradtak el ezentúl, hanem mind gyakrabban vitt haza magával ittas "barátai" közül egyet-egyet. Gyakoriak lettek a veszekedések, s egyik ilyen alkalommal apa felkapott egy régóta a gardróbban pihenő koffert, pár holmit beledobált és elment. Anya azt mondta, apának el kellett utaznia.
  A lány azóta járja az állomásokat, amikor csak teheti. Kiskorában, ha édesanyja ezek után megkérdezte tőle, mi legyen vasárnapi sétájuk célja, azonnal rávágta: "Menjünk az állomásra!" 
Később, ahogy nőtt és önállósodott, már egyedül is ki-kimerészkedett a forgalmas pályaudvarra, s órákig figyelte a beérkező vonatokat. Akire azonban ilyen kitartóan várakozott, sosem bukkant fel az utasok között. Barátai gyakran faggatták erről, az állomásokhoz fűződő furcsa viszonyáról, de ő mindig elodázta a kérdést valami jópofasággal. Előfordult, hogy az utasok közt felfedezni vélte az ismerős arcot, de mindig rá kellett jönnie: a sors újból megtréfálta. Így megy ez már közel tizenhét éve.
    A lány sóhajtott egy keserveset, és szemével a kisfiút kereste. Őt vajon mi hozta a pályaudvarra? Biztosan nem utazik. Ahhoz túlságosan otthonosan mozog itt. Lassan elindult abba az irányba, amerre eltűnni látta a kócos fejecskét. Zsebébe nyúlt egy cigarettáért. Ideges lett, mert csak az üres doboz akadt a kezébe. Csupán három éve dohányzott, annak ellenére, hogy orvostanhallgatóként tisztában volt annak káros következményeivel. Talán ezzel akart bosszút állni apján, aki rettentően haragudott a dohányosokra. Megfogadta, ha még egyszer ebben az életben találkozik az apjával, azonnal eldobja a cigarettát. Most azonban pótolni kellett a lenullázott készletet. Belépett a kocsmaszagú restibe. A füstöt vágni lehetett volna, a bent ülők közül páran a fröccsüket követelték. A lány megállt az ajtóban, de gyorsan beljebb lépett, amint egy gyanúsan görnyedező alak helyet követelt magának a távozáshoz. Körülnézett. A kicsi asztaloknál szemmel láthatóan összeszokott társaság ült, jobb érzésű utazó még a hideg téli napokon is inkább a peronon fagyoskodik, mintsem ide beüljön. Egyik asztalnál felfedezte a kisfiút, akit viseltes ruhába öltözött nő és férfi fogott közre óvón, magukhoz szorítva a gyerekkel együtt szegényes motyójukat is. A fiúcska a szendvics utolsó morzsáit gyömöszölte a szájába. Odaintegetett a lánynak, teli szájjal egy "sziá"-t is végigharsogott a szúfolt helyiségen. A hangos beszélgetés, közönséges röhögés egy pillanatra megszűnt, és minden tekintet a lány felé fordult. Ettől olyan kellemetlenül érezte magát, hogy a távozást fontolgatta, de így, hogy egy szál cigije sem volt, a rágyújtás vágya még erősebb lett.
A bent ülők, miután végigmérték a lányt, poharaik felé fordulva ott folytat­ták, ahol abbahagyták. Még mindig kényelmetlenül érezve magát, apró kézmozdulattal intett a kisfiúnak és a pult felé indult. Pár métert kellett megtennie odáig, de a hátában is érezte, hogy a figyelem iránta csep­pet sem lanyhult
Óvatosan körül­nézett. Az egyik sarokasztalnál egyedül iszogatott egy férfi. A lány kért a pultostól egy doboz Marlborot (ugyan kinek tartogat­ják ebben a csehóban?), meg egy doboz gyufát. Miközben a pénzt kotorta össze a zsebéből, lopva a sarokasztalnál ülő férfit figyelte. Kopott ruhájú, halán­téka kopaszodó, az ősz haj között csupán néhány fekete szál árulko­dott hajdani színéről. Valaha kék szemei megszürkültek, - fénytele­nül, tompán nézett maga elé, a fé­lig üres konyakosüvegre, teli poha­rára. Kezeit az asztalon nyugtatta. Finom, hosszú ujjaival a kétes tisz­taságú asztalterítőt babrálta, s mind sűrűbben pillantott a lányra. Poha­rát messzebbre tolta, aztán maga felé húzta, mint aki tanácstalan, mit is kezdjen vele. A lány a pultnál kért egy üveg Colát is. Körülnézett, el­indult a férfi asztala felé, és meg­kérdezte: "Leülhetek?" A férfi bó­lintott, miközben merőn figyelte a lányt. Elnézte hosszú, gesztenye­barna haját, szabályos vonásait - s keserű mosolyba torzult az arca. A lány nagyot kortyolt az üdítős üvegből (pohár itt csak az alkohol­hoz járt). Megtörölte száját, s a fér­fira pillantott. Egymásba kapcsoló­dott a két kék szempár - az egyik megtörten, csalódottan, a másik fi­atal ártatlansággal nézett a szem­ben ülőre.

A lány a cigarettásdobozt ütö­gette keskeny ujjaival. A férfi át­nyúlt a gyufáért és csupán egy moz­dulattal felkínálta a tüzet. A lány lassan megrázta a fejét, mire a férfi visszatette elé a gyufát. Figyelmét újra a pohara felé fordította, gya­korlott ivó módjára felhörpintette italát. Újból végigmérte a lányt, te­kintetét az ablak felé fordította. Lát­szott, hogy gondolatai messzire re­pültek, - szeme csillogott, arca ki­pirult. Valamikor bizonyára csinos férfi lehetett. Rámosolygott a lány­ra, ráncai kisimulni látszottak. Fel­állt, és kissé bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. A lány követte tekintetével, amíg alakját el nem nyelte a becsukódó ajtó. Felemelte a Colás-üveget, s csak ekkor vette észre, mennyire remeg a keze. Le­tette az üdítőt, zsebre vágta a ciga­rettát, gyufát, és kiballagott a krics­miből. Most már csodálkozott ma­gán, hogyan juthatott eszébe ide bejönni. A peronra érve körülné­zett, s a várótermen áthaladva el­indult a kijárat felé. A sarkon még látta a férfit, amint bi­zonytalan léptekkel célozta meg az úttest másik oldalát. Nagyon gondo­lataiba merülhetett, mert nem vet­te észre időben a nagy sebességgel érkező teherautót. Amikor hirtelen vissza akart lépni a járdára, megtán­torodott és a kerekek alá zuhant. A kocsi éktelen csikorgással fékezett, de már késő volt. A lány rohanni kezdett, valaki a telefonfülkéből azonnal a mentőket, rendőrséget hívta. Lihegve ért a balesetet szen­vedett férfihoz, de hiába kereste remegő kézzel a pulzusát, csak sa­ját vérének száguldását érezte ujj­begyeiben. Tehetetlenül térdelt a mozdulatlanul heverő férfi mellett. Közben gyülekeztek az ilyenkor pil­lanatok alatt összeverődő bámész­kodók, s ki a sofőrt szidta, aki ta­nácstalanul ácsorgott a kocsija mö­gött, volt aki fennhangon adott hangot véleményének a részegek­kel kapcsolatban. Megérkezett a mentő, de a kiszálló orvos már csak tanácstalanul ingatta a fejét a lány könyörgő tekintetére. A helyszíne­lő rendőrautó szirénázva állt meg a mentő mellett. A kiszálló rend­őrök gyakorlottan biztosították a helyszínt, egyikük, egy fiatal kisrendőr szemtanúkat ke­resett. Meglátta a halott férfi köze­lében ácsorgó lányt és odament hozzá.
- Kérem. Ön ki? Látta a balese­tet?
A lány hosszan hallgatott. A rendőr már azt hitte, nem is hallot­ta a kérdéseket, és éppen újra fel akarta tenni azokat a lánynak, ami­kor az csendesen megszólalt:
- Orvostanhallgató vagyok. Igen, láttam a balesetet.
- Ismerte ezt az embert? - fag­gatózott tovább a rendőr.
- Ismerni?...Igen...nem. Nem ismertem... azt hiszem.
Elfordult a rendőrtől, és elin­dult, hiába hívta vissza, szaladt utá­na amaz. A lány szó nélkül lépke­dett, s a rend őre nem tehetett mást, tehetetlenül ballagott mellette. Érezte, hogy a lány nem menekül­ni akar (nevetséges - ugyan mi elől?), így kétlépésnyi távolságból követte. A lány célhoz érni látszott. Megállt a szemetes konténer előtt és csak bámult rá. A rendőr értetle­nül figyelte, aztán a lány mellé lépett és felemelte a konténer tetejét, bár nem volt biztos abban, ezt kell-e tennie. A lány a zsebébe nyúlt és előhúzott egy bontatlan doboz ci­garettát és gyufát. Néhány másod­percig tétován tartogatta a kezében, majd határozott mozdulattal a ku­kába hajította. Döngve csapta le a konténer fedelét.