Közben vonatok jöttek, vonatok mentek. A lány hallgatta a kerekek csattogását, miközben a kisfiú után nézett. Hány éves lehet? Talán öt. Elmerengett. Eszébe jutott, hogy amikor ő maga volt öt éves, nagyobb problémával kellett szembe néznie, mint egy vacak automata. Lassan abba az irányba indult, amerre a kisfiút eltűnni látta. Milyen biztosnak is látszott minden. Gyönyörű édesanyja, szerető édesapja szinte a gondolataiban olvastak, s még ki sem mondta, mire vágyik, máris teljesült. Megtehették. Édesapja már fiatalon karriert csinált, mint sebészorvos. Özönlöttek hozzá a betegek. Édesanyja közgazdászi pályafutását adta fel, hogy apja a kimerítő napok végeztével nyugodt otthonba térhessen haza. Sosem feledkezett meg kislányáról - nem érkezett üres kézzel akkor sem, amikor még enni sem volt ideje. Hol egy képeskönyvet, hol babát, ruhácskát, hajcsatot hozott, de igazán azzal szerzett örömet családjának, amikor nagyritkán bejelentette: "Holnap nem kell bemennem a kórházba, elruccanunk valahova." Ilyenkor boldog kacagással vetette magát apja ölelő karjaiba. Aztán egyszer csak, váratlanul vége szakadt mindennek. Apa egyik betegénél komplikáció lépett fel műtét után és hamarosan meghalt. Minden fórumon felmentették apát - csak saját maga nem adott feloldozást magának. Eleinte erőltette a belenyugvást, a jókedvet, de mind gyakrabban állított haza borszagúan, egyre többször jelentett beteget, majd a látszattal sem törődve, egyszerűen be se ment a kórházba. Kollégái egy ideig helyettesítették, falaztak neki, de aztán úgy megsűrűsödtek a dolgok, hogy nem tudták tovább takargatni a hiányosságokat - apát elbocsátották. A család a legmesszebbmenőkig mellette állt, hónapokig elviselték, hogy néha hajnalig nem jött haza, s ha végre mégis, abban sem volt már köszönet. Nemcsak kislánya ajándékai maradtak el ezentúl, hanem mind gyakrabban vitt haza magával ittas "barátai" közül egyet-egyet. Gyakoriak lettek a veszekedések, s egyik ilyen alkalommal apa felkapott egy régóta a gardróbban pihenő koffert, pár holmit beledobált és elment. Anya azt mondta, apának el kellett utaznia. A lány azóta járja az állomásokat, amikor csak teheti. Kiskorában, ha édesanyja ezek után megkérdezte tőle, mi legyen vasárnapi sétájuk célja, azonnal rávágta: "Menjünk az állomásra!" Később, ahogy nőtt és önállósodott, már egyedül is ki-kimerészkedett a forgalmas pályaudvarra, s órákig figyelte a beérkező vonatokat. Akire azonban ilyen kitartóan várakozott, sosem bukkant fel az utasok között. Barátai gyakran faggatták erről, az állomásokhoz fűződő furcsa viszonyáról, de ő mindig elodázta a kérdést valami jópofasággal. Előfordult, hogy az utasok közt felfedezni vélte az ismerős arcot, de mindig rá kellett jönnie: a sors újból megtréfálta. Így megy ez már közel tizenhét éve. A lány sóhajtott egy keserveset, és szemével a kisfiút kereste. Őt vajon mi hozta a pályaudvarra? Biztosan nem utazik. Ahhoz túlságosan otthonosan mozog itt. Lassan elindult abba az irányba, amerre eltűnni látta a kócos fejecskét. Zsebébe nyúlt egy cigarettáért. Ideges lett, mert csak az üres doboz akadt a kezébe. Csupán három éve dohányzott, annak ellenére, hogy orvostanhallgatóként tisztában volt annak káros következményeivel. Talán ezzel akart bosszút állni apján, aki rettentően haragudott a dohányosokra. Megfogadta, ha még egyszer ebben az életben találkozik az apjával, azonnal eldobja a cigarettát. Most azonban pótolni kellett a lenullázott készletet. Belépett a kocsmaszagú restibe. A füstöt vágni lehetett volna, a bent ülők közül páran a fröccsüket követelték. A lány megállt az ajtóban, de gyorsan beljebb lépett, amint egy gyanúsan görnyedező alak helyet követelt magának a távozáshoz. Körülnézett. A kicsi asztaloknál szemmel láthatóan összeszokott társaság ült, jobb érzésű utazó még a hideg téli napokon is inkább a peronon fagyoskodik, mintsem ide beüljön. Egyik asztalnál felfedezte a kisfiút, akit viseltes ruhába öltözött nő és férfi fogott közre óvón, magukhoz szorítva a gyerekkel együtt szegényes motyójukat is. A fiúcska a szendvics utolsó morzsáit gyömöszölte a szájába. Odaintegetett a lánynak, teli szájjal egy "sziá"-t is végigharsogott a szúfolt helyiségen. A hangos beszélgetés, közönséges röhögés egy pillanatra megszűnt, és minden tekintet a lány felé fordult. Ettől olyan kellemetlenül érezte magát, hogy a távozást fontolgatta, de így, hogy egy szál cigije sem volt, a rágyújtás vágya még erősebb lett. A bent ülők, miután végigmérték a lányt, poharaik felé fordulva ott folytatták, ahol abbahagyták. Még mindig kényelmetlenül érezve magát, apró kézmozdulattal intett a kisfiúnak és a pult felé indult. Pár métert kellett megtennie odáig, de a hátában is érezte, hogy a figyelem iránta cseppet sem lanyhult Óvatosan körülnézett. Az egyik sarokasztalnál egyedül iszogatott egy férfi. A lány kért a pultostól egy doboz Marlborot (ugyan kinek tartogatják ebben a csehóban?), meg egy doboz gyufát. Miközben a pénzt kotorta össze a zsebéből, lopva a sarokasztalnál ülő férfit figyelte. Kopott ruhájú, halántéka kopaszodó, az ősz haj között csupán néhány fekete szál árulkodott hajdani színéről. Valaha kék szemei megszürkültek, - fénytelenül, tompán nézett maga elé, a félig üres konyakosüvegre, teli poharára. Kezeit az asztalon nyugtatta. Finom, hosszú ujjaival a kétes tisztaságú asztalterítőt babrálta, s mind sűrűbben pillantott a lányra. Poharát messzebbre tolta, aztán maga felé húzta, mint aki tanácstalan, mit is kezdjen vele. A lány a pultnál kért egy üveg Colát is. Körülnézett, elindult a férfi asztala felé, és megkérdezte: "Leülhetek?" A férfi bólintott, miközben merőn figyelte a lányt. Elnézte hosszú, gesztenyebarna haját, szabályos vonásait - s keserű mosolyba torzult az arca. A lány nagyot kortyolt az üdítős üvegből (pohár itt csak az alkoholhoz járt). Megtörölte száját, s a férfira pillantott. Egymásba kapcsolódott a két kék szempár - az egyik megtörten, csalódottan, a másik fiatal ártatlansággal nézett a szemben ülőre. A lány a cigarettásdobozt ütögette keskeny ujjaival. A férfi átnyúlt a gyufáért és csupán egy mozdulattal felkínálta a tüzet. A lány lassan megrázta a fejét, mire a férfi visszatette elé a gyufát. Figyelmét újra a pohara felé fordította, gyakorlott ivó módjára felhörpintette italát. Újból végigmérte a lányt, tekintetét az ablak felé fordította. Látszott, hogy gondolatai messzire repültek, - szeme csillogott, arca kipirult. Valamikor bizonyára csinos férfi lehetett. Rámosolygott a lányra, ráncai kisimulni látszottak. Felállt, és kissé bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. A lány követte tekintetével, amíg alakját el nem nyelte a becsukódó ajtó. Felemelte a Colás-üveget, s csak ekkor vette észre, mennyire remeg a keze. Letette az üdítőt, zsebre vágta a cigarettát, gyufát, és kiballagott a kricsmiből. Most már csodálkozott magán, hogyan juthatott eszébe ide bejönni. A peronra érve körülnézett, s a várótermen áthaladva elindult a kijárat felé. A sarkon még látta a férfit, amint bizonytalan léptekkel célozta meg az úttest másik oldalát. Nagyon gondolataiba merülhetett, mert nem vette észre időben a nagy sebességgel érkező teherautót. Amikor hirtelen vissza akart lépni a járdára, megtántorodott és a kerekek alá zuhant. A kocsi éktelen csikorgással fékezett, de már késő volt. A lány rohanni kezdett, valaki a telefonfülkéből azonnal a mentőket, rendőrséget hívta. Lihegve ért a balesetet szenvedett férfihoz, de hiába kereste remegő kézzel a pulzusát, csak saját vérének száguldását érezte ujjbegyeiben. Tehetetlenül térdelt a mozdulatlanul heverő férfi mellett. Közben gyülekeztek az ilyenkor pillanatok alatt összeverődő bámészkodók, s ki a sofőrt szidta, aki tanácstalanul ácsorgott a kocsija mögött, volt aki fennhangon adott hangot véleményének a részegekkel kapcsolatban. Megérkezett a mentő, de a kiszálló orvos már csak tanácstalanul ingatta a fejét a lány könyörgő tekintetére. A helyszínelő rendőrautó szirénázva állt meg a mentő mellett. A kiszálló rendőrök gyakorlottan biztosították a helyszínt, egyikük, egy fiatal kisrendőr szemtanúkat keresett. Meglátta a halott férfi közelében ácsorgó lányt és odament hozzá. - Kérem. Ön ki? Látta a balesetet? A lány hosszan hallgatott. A rendőr már azt hitte, nem is hallotta a kérdéseket, és éppen újra fel akarta tenni azokat a lánynak, amikor az csendesen megszólalt: - Orvostanhallgató vagyok. Igen, láttam a balesetet. - Ismerte ezt az embert? - faggatózott tovább a rendőr. - Ismerni?...Igen...nem. Nem ismertem... azt hiszem. Elfordult a rendőrtől, és elindult, hiába hívta vissza, szaladt utána amaz. A lány szó nélkül lépkedett, s a rend őre nem tehetett mást, tehetetlenül ballagott mellette. Érezte, hogy a lány nem menekülni akar (nevetséges - ugyan mi elől?), így kétlépésnyi távolságból követte. A lány célhoz érni látszott. Megállt a szemetes konténer előtt és csak bámult rá. A rendőr értetlenül figyelte, aztán a lány mellé lépett és felemelte a konténer tetejét, bár nem volt biztos abban, ezt kell-e tennie. A lány a zsebébe nyúlt és előhúzott egy bontatlan doboz cigarettát és gyufát. Néhány másodpercig tétován tartogatta a kezében, majd határozott mozdulattal a kukába hajította. Döngve csapta le a konténer fedelét. |