Valamikor nagyon régen, amikor az írás és olvasás tudománya csak kiváltságosok birtokába kerülhetett, valahonnan a világból a Halál-völgybe érkezett egy fiatal nő. Egyik nap még senki sem látta, másnap már a falu végén, az erdő szélén állt az a kis viskó, aminek ereszaljára a nő mindenféle növényeket aggatott kis csokrokba kötve.

A szegényes faluból az erdőre jártak a férfiak fát vágni. Nehéz munka, szerény megélhetés. Az asszonyok a porontyokat nevelték, ami jobbára abból állt, hogy alaposan elrakták azok meztelen fenekét, amikor rossz fát tettek a tűzre.  Etették a soványka tyúkokat, és óvatosan gyűjtötték be a kicsinyke tojásokat. Főztek a szerény alapanyagokból, és szőttek, fontak, imádkoztak. A kis faluban sokat temettek. Betegségben meghalt gyermekeket, halálos balesetet szenvedett férfiakat, elsorvadt nőket.

                A valahonnan érkezett nő nem vett részt a falu életében. Gyűjtögette a növényeket, szaporodtak a csokrok az ereszalján, és csak ő, meg a Jóisten tudta, mit csinál velük.  A férfiak munkába menet letértek az útról, hogy a nő házát elkerüljék. Tapostak is egy keskeny, elkanyarodó csapást az erdő felé. A nők nem merészkedtek el a kis kunyhóig, és az a gyerek kapta a legnagyobb fenekelést, amelyik húsz lépésnél közelebb merészkedett a magányos nő házához. Az idegen - mintha mindebből semmit nem érzékelne – élte a maga csendes, titokzatos életét, emelt fővel, egyenes háttal.

                Történt egyszer, hogy az erdő megszokott, monoton fejszecsapásainak zajába fájdalmas üvöltés vegyült. Az élet megállt egy pillanatra, még a tyúkok is abbahagyták a kotkodálást, aztán aki tehette, rohant az erdő felé.  Onnan már egy csapat hozta a fiatal férfit, akire rázuhant egy fa. Ájultan lógott az őt szállítók kezei közt, és valahonnan ömlött a vére. A férfi felesége, karján egy kisgyerekkel, megállás nélkül vetette magára a keresztet, és sírva imádkozott.

A falu utolsó házából kilépett az idegen nő, lassan a tömeg felé sétált, akik megbabonázva hallgattak el. A nő ránézett a magához tért, már jajongó férfire, körbe pillantott a gyülekezeten, megfordult, és csak intett, hogy vigyék utána a sebesültet.  A favágók ellenkezés nélkül vitték a fiatal férfit a nő után. A sarokban egy ócska dikó állt, arra tették az ernyedt testet. A nő egy polcról üvegcsét, tégelyt és száraz növényeket vett le. Az üvegcséből pár cseppel megitatta a sérültet, majd amikor az már nem jajgatott, megtisztította a vértől,  a hatalmas sebet óvatosan körbe kente a tégely tartalmával, majd beborította a növényeivel. „Hagyjuk aludni!” – most volt először, hogy megszólalt. Kedves, mélyen búgó, határozott hangja volt. A gyülekezet lassan feloszlott – ki-ki ment a dolgára. Néhány nap múlva a sebesült egy kenőccsel teli tégellyel, és pár száraz növénnyel a kezében sántikált haza.

Estére a gyógyító idegen ajtaja elé valaki egy kis cipót és néhány tojást tett egy szakadozott kosárkában. Amikor a nő lehajolt érte, hiába nézett körül, senkit nem látott.

Eltelt egy hét, kettő. Mindent visszaterelt a Jóisten a maga medrébe. Csak az utolsó ház előtti kanyargó csapást nőtte be a fű, mert az utacska újra a házhoz egészen közel vezetett az erdőbe.

Egy idő után bólintottak is az arra járók a fiatalasszonynak, ő pedig kedves mosollyal viszonozta a köszönést. Hamarosan meg-megálltak az asszonyok a háza előtt, amikor az ebédet vitték az uruknak. Ha a gyerekeket kisebb baleset érte, már keresték a gyógyító asszonyt, aki a teáival, főzeteivel, kenőcsökkel és füvekkel minden sebesülést meggyógyított. Megszüntette a lázat, elmulasztotta a gyomorbajt, világra segítette a szegényes otthonokban a gyermekeket, és ellátta a sérüléseket.  A kislányok néha belopakodtak hozzá, hogy figyeljék, amint az üstben főzi a növényeket, és a tégelyekbe méri a kenőcsöket. Amikor megunták, visítva kiszaladtak fogócskázni. Csak egy lányka maradt ott szinte reggeltől sötétedésig. Annak a favágónak a kislánya, akit először meggyógyított ez a csillagok küldte idegen.

A lányka, akit Hajnának hívtak, hamar megtanulta a növények titkát. Ahogy cseperedett, egyre gyakrabban ment a befogadott idegennel a beteg rászorulókhoz segíteni.

Teltek, múltak az évek. Az idegen nő egyenes háta meghajlott, hosszú, sűrű haja megritkult és kifehéredett. Kevesebbet járt gyógyítani, és Hajnára hagyta lassacskán a növényekkel való foglalatosságot, a szerek főzését, a gyógykenőcsök készítését. A lány szép hajadonná serdült. A legények közül többen udvaroltak volna neki, de az ő szíve a bajba jutottaké maradt.

Egy este magához hívta a tanítójának tekintett öregasszony, és a következő szavakat intézte hozzá: „Nem vagy a gyermekem. Annál sokkal több vagy. A tudásom örököse, munkám folytatója, betegek gyámolítója. Emlékszel még, mit mondtam, hol kell a gyógyító növények erejét megoltalmazni? „ – „Igen, emlékszem. – mosolyodott el a lányka. – A Szent Fák alatt, ahol a tündérek táncolnak. Teliholdkor a Szent Fa körül, a növényekkel a kezemben eltáncolom a bűvös  táncot, majd megölelem a Szent Fát, és megköszönöm a támogatását.” Az öregasszony folytatta: „Mindent jól jegyezz meg! Szóról, szóra. És majd így add tovább a Tudás örökösének, aki utánad végzi ezt a munkát! Eltelik még sokszor száz év, asszonyok sokasága fogja ezt a Tudást egymásnak átadni, mígnem aztán érkezik egy férfiember, aki ezt a Tudást nem csak elsajátítja, de rátalál valamire, amit a Jóisten eldugott az emberek szeme elől. Azért kellett elrejtenie, mert az emberek kapzsisága, gonoszsága miatt gyakran rosszra használták. A Belladonna a Halál-völgyben csak az arra érdemesnek fogja megmutatni magát.” „Értem.” – mondta egyszerűen a lányka.

Az öregasszony erőtlenül bólintott, majd lefeküdt a dikóra. Reggelre eltűnt, úgy, ahogy sok-sok éve érkezett – soha többé nem látta senki.

                Eltelt sokszor száz év, a falut lakóival együtt elemésztette az idő. Az erdő pótolta a kivágott fákat, a tündérek felszentelték táncukkal a kihalt Szent Fák utódait, A Természet  visszahódította a valamikori falu területét, virágok ezrei  illatoztak, és csak a rovarok zümmögése hallatszott. Ember nem járt a Halál-völgyben évszázadok óta.

Ám egyszer csak egy közeli falucskában felbukkant egy férfi, aki az iskolák falai közt sok-sok tudásra tett szert. Addig-addig járt oda látogatóba, amíg ott ragadt. Megszerette a vidéket, és valami húzta, marasztalta. Letelepedett, és az iskolákban szerzett ismereteit a Természettől elsajátított Tudással egészítette ki. Egyre távolabb merészkedett új otthonától, és lassan minden fűszálat, minden lehullott levelet megismert. Ráérzett a Szent Fák helyére, akik régi ismerősként fogadták ölelését,  A gyógynövények és gombák maguk közül valóként fogadták.

                Egy napon a férfi arra a területre vetődött, ahol valamikor az a falu állt, ahova váratlanul a fiatal nő érkezett száz meg száz éve: a Halál-völgybe. Megérzéseire hagyatkozva bandukolt, aztán egyszer csak megállt. Furcsa, izgató remegést érzett bensőjében. Nem tudta, de azon a helyen cövekelt le, ahol valamikor a gyógyító asszony háza állt. Lenézett a lába elé, és megdöbbent. Lehajolt, mint aki nem akar hinni a szemének. Belladonna! Óvatosan megcirógatta a harang alakú pártát, és nem győzött betelni az illatával. Megfogadta, hogy ezt a kis telepet titokban tartva az emberek elől, megóvja a kis növényeket, amelyek értő kézben gyógyító, gonosz szívből ártó hatással bírnak.

                Körül nézett. Sehol senki. Csak az évszázadok gyógyító asszonyainak szellemisége járta át a levegőt. A férfi tudta, hogy attól a naptól megváltozik az élete.

Késő éjjel ért haza. Lefeküdt, és hosszú idő után végre mosolyogva aludt el. Mély álomba merült. És álmodott. Azt álmodta, hogy valamikor nagyon régen, amikor az írás és olvasás tudománya csak kiváltságosok birtokába kerülhetett, valahonnan a világból a Halál-völgybe érkezett egy fiatal nő. Egyik nap még senki sem látta, másnap már a falu végén, az erdő szélén állt az a kis viskó, aminek ereszaljára a nő mindenféle növényeket aggatott kis csokrokba kötve…