e g y   h ó p e h e l y   t ű n ő d é s e
  


Az emberek lent a Földön december havát írják. Azt mondják itt fent, hogy hamarosan elindulhatok a következö csoporttal. Az Ünnepi Csapattal! Olyan izgatott vagyok, mint még sosem. Talán akkor voltam ennyire ideges, amikor kristállyá formálódtam. Nem mindegy, milyen külsövel kerülök az emberek szeme elé. Mindenki szerint én lettem a legszebb. Azt mondják, sok örömet fogok okozni az embereknek.
Nagyon várom, mi lesz a feladatom. Talán egy erdöbe kerülök, ahol valamelyik fenyöfán csilloghatok a holdfényben. Az is lehet, hogy a városban segítek befedni az utakat sokmillió társammal. Ha elég hideg lesz, sokáig gyönyörködhetnek bennünk az emberek. Nem is tudom, minek örülnék a legjobban.
A város izgalmas, innen fentröl is látom a rengeteg ember nyüzsgését. Csak az éjszakák unalmasak.
 Az erdöben viszont csodálatos a csend. Ott éjjel zajlik az élet.Jaj, csak nehogy egy kéményen landoljak! Tönkremenne szépséges fehérségem! Brrrr! Nem is gondolok rá. Lopva lesem társaimat - ugyanolyan izgatottak, mint én.
Na, végre! Indulhatunk! Istenem, de gyönyörüek vagyunk! Enyhe szellö lódít egyet csoportunkon. Kissé messzebb kerülünk egymástól. Ismeretlen hópelyhek sodródnak mellém, s csak szállunk, szállunk lefelé. Ha lenne karom, most kitárnám, hogy magamhoz ölelhessem ezt a hatalmas fehérséget! Kavargunk, kergetözünk önfeledten. Az égen a Hold halványan világítva mutatja az utat. Már látom az erdöt! Hatalmas fák, a fák között kis állatkák szaladgálnak az elözö napon érkezett társaim által behavazott tájban.
Hirtelen érkezik az Északi szél. Váratlanul kap fel, megforgat bennünket, s mire elmúlik a szédülésem, már a város felett járunk. Milyen szerencsés vagyok! Láttam az erdöt, és most a városban is gyönyörködhetek!
Kevesen járnak az utcán. Gombócot gyúrnak az elöbb érkezett hópelyhekböl, egymást dobálják vele, s közben hangosan kacagnak. Hajszál híján egy hatalmas ház peremén landolok, de sikerül elkerülnöm. Ahogy lassan szállok lefelé, a házon lévö nagy lyukakon leskelödök. Ott is emberek vannak. Egy olyan fa körül énekelnek, örülnek, mint amilyet az erdöben láttam. Ezen a fán azonban sok-sok rudacska ég, vékony pálcikák pedig szikrákat hánynak.
A másik lyukon benézve egy öreg nénit látok sírdogálni. Megállnék és megvigasztalnám, de nem lehet. Várnak lent a többiek. Már közel vagyok a célomhoz. Innen majd csendben nézelödhetek néhány napig.
Egyszer csak egy kislány áll meg a járdán. Kezében egy törött arcú babát tart. Cseppet sem látszik boldognak, és valami folyik az arcocskáján. Eszembe jut, amit indulás elött mondtak ott fent: egy kívánságunk lehet, amit teljesítenek. Arra gondoltam, most itt az ideje az én kívánságomnak. Azt kértem, szünjön meg a kislány szomorúságának oka, hiszen ma nincs helye a sírásnak. Nem csaptak be. Ahogy a kislány felemelte a babáját, meglepetten látta, hogy annak arcocskája újra teljes szépségében ragyog. Arca felderült, de szeme sarkából még elindult az utolsó cseppecske. Én abban a pillanatban értem utam végére, a lányka arcára, épp a cseppecskébe. Meleg volt. A kislány odanyúlt kezével, letörölte arcát. Akkor vett észre engem. Valamikori szépségem fogytán volt már, szenvedtem a melegtöl, de azt még hallottam, amikor azt suttogta: - Te vagy a legszebb hópehely, akit valaha láttam!                                                                                                                                                                        
                                                                                     ....ÍRÁSOK....