a  c s e n d   h a n g j a i
          




                                                                                                                                                                       

Fejemben, fülemben - dobol a csend,
dobhártyaszaggatón lüktetve.
Maroknyi világunk minden zizzenése,
kacaja, öröme és szenvedése
- sürgetön dörömböl benne.

 Aztán szétrobban! - szikrákat hányva,
békésen folyik utat találva.
És szörcsögve, mint szivacs issza magába
egy kék szemü, szöszke gyermek dalával
- a hangok utáni vágyat.

 Szedegetném, összeraknám a csend darabkáit.
Kezemet felsértve - szétmállik!
Túlharsogja némán Pearl Harbor bombáit,
az utolsó ítélet harsonáit...-
- a csend - mostan - csendet áhít.
 

Nyomorék a sarkon - csodára vár!
Hang nélkül sikolt egy halott száj!
A némaság jajongja anyák fájdalmát...!
...ugye, láttad Mona Lisa mosolyát?...
- Üvölt a csend - csend legyen már!

Rongyokba bugyolált gyermek hever
test-melegét adva köveknek.
S míg nyikorog a Göncölszekér kereke
mindnyájunkra ráborul a félelem...
- fel-felcsuklón zokog a csend.

 Imát rebegnek templomi csendben
gyertyaként fogyó életek.
Karokon rég tetovált számok remegnek
- kísért felettük Auschwitz szelleme...
... - de ott nem tömjénfüst lebegett!

 Ránk kiált a csend, múltunkat látva,
beszél, csak beszél szókat hányva.
Suttog simogatón, szebb jövöre várva,
s koppanó esöcsepp lágy ritmusára
- lassan indul a világba.

Mesél a csend, szépröl, csodákról...
gyermekét altató anyáról,
tipegö babaléptek toppanásáról,
kanálról ételt cuppogó piciny szájról
- tejcsepp szagú mosolyáról.

....ÍRÁSOK....