Fejemben,
fülemben - dobol a csend,
dobhártyaszaggatón lüktetve.
Maroknyi világunk minden zizzenése,
kacaja, öröme és szenvedése
- sürgetön dörömböl benne.
Aztán
szétrobban! - szikrákat hányva,
békésen folyik utat találva.
És szörcsögve, mint szivacs issza
magába
egy kék szemü, szöszke gyermek
dalával
- a hangok utáni vágyat.
Szedegetném,
összeraknám a csend darabkáit.
Kezemet felsértve - szétmállik!
Túlharsogja némán Pearl Harbor
bombáit,
az utolsó ítélet
harsonáit...-
- a csend - mostan - csendet áhít.
Nyomorék
a sarkon - csodára vár!
Hang nélkül sikolt egy halott száj!
A némaság jajongja anyák
fájdalmát...!
...ugye, láttad Mona Lisa mosolyát?...
- Üvölt a csend - csend legyen már!
|
Rongyokba
bugyolált gyermek hever
test-melegét adva köveknek.
S míg nyikorog a Göncölszekér
kereke
mindnyájunkra ráborul a félelem...
- fel-felcsuklón zokog a csend.
Imát
rebegnek templomi csendben
gyertyaként fogyó életek.
Karokon rég tetovált számok remegnek
- kísért felettük Auschwitz szelleme...
... - de ott nem tömjénfüst lebegett!
Ránk
kiált a csend, múltunkat látva,
beszél, csak beszél szókat
hányva.
Suttog simogatón, szebb jövöre
várva,
s koppanó esöcsepp lágy
ritmusára
- lassan indul a világba.
Mesél
a csend, szépröl, csodákról...
gyermekét altató anyáról,
tipegö babaléptek
toppanásáról,
kanálról ételt cuppogó
piciny
szájról
- tejcsepp szagú mosolyáról.
....ÍRÁSOK....
|