Kialvatlanul ébredt. Bár korán lefeküdt, a nyugtalan álom csak órák múlva bágyasztotta el. Ám, amint meglepte végre, már el is ûzte valami. Eleinte elkeseredett a hiábavaló küzdelem miatt, hajnali kettõkor azonban már pattanásig feszült idegei a hiszti határára sodorták. Többször is felkelt, kiment a konyhába vizet inni, az ablaknál állva nézte a kihalt utcát. Hosszú percek múlva reménykedve bújt vissza a hûlõ takaró alá, csupán azért, hogy fél óra elteltével újabb ürügyet találva kecmeregjen ki alóla.  Fél hat után néhány perccel megunta az álmatlansággal vívott kilátástalan harcot és álmosan, kábán, égõ szemekkel kicsoszogott a konyhába. Feltette a kávét és tudta, hogy ha talpon akar maradni a nap folyamán, akkor meg kell innia az egész fõzetet. Amíg a frissítõ nedûre várt, a gondolatai szanaszét szaladtak. Fázósan húzta összébb magán a sebtében hálóinge fölé kapott kardigánt. Pedig nem volt hideg – a radiátorok langymelege egyenletesen oszlott el a lakásban. Kimerült. Fáradt és elkeseredett. Három napja a telefon csörgésére vár. Persze, a készülék meg-megcsörrent néha, de vagy a barátnõje akart órákig tartó beszélgetésbe merülni, vagy az anyukája kereste aggodalmaskodó kérdéseivel. Nem beteg-e, nem terheli-e túl az a hajcsár fõnöke, eszik-e eleget? (Mert amikor legutóbb otthon volt látogatóban, ugyancsak soványnak találta.) Néha egy téves hívás – semmi más. Lassacskán minden csöngésre összerezzen, holott összes idegszálával a telefonra koncentrál. A munkáját sem tudja úgy végezni, mint eddig – lendülettel, jókedvvel. Ímmel-ámmal válogat az elintézésre váró ügyekben, s amit eddig pár óra alatt végrehajtott, az az elmúlt napokban a teljes munkaidejét elvette. Percenként nézte meg a mobilját, hátha véletlenül lenémította és a miatt nem hallja meg a csörgést. Százszor is ellenõrizte az íróasztalon álló készülék kagylóját, nem tette-e véletlenül félre. Hiába. A mobil a legkeményebb rockot játszaná, ha megszólalna – a vonalas telefon kagylója talán sose feküdt ilyen masszívan a helyén. Lefõtt a kávé. Két kockacukrot dobott a bögrébe, majd lassan belecsurgatta az illatozó, forró ébresztõt. Néhányszor megmártotta benne a kiskanalat, amit aztán a pár lépésre álló mosogatóba hajított. A kanál csörömpölésének zaja, ahogy a fém a zománcon táncolt kicsit, a valóságosnál többszörösére erõsödve tépte elfáradt idegeit. Rossz ötlet volt ez a hajigálás. Két tenyerével ölelte át a meleg bögrét, beszippantotta a kávé erõs illatát, majd óvatosan belekortyolt. Érezte, ahogy a meleg szétárad a testében, és némi energiát merített a kellemes érzésbõl. A második kortynál már a feje is tisztulni kezdett. Újra nekilátott a tervezgetésnek. Mit is fog tenni, mondani, ha a telefon másik végén végre az Õ hangját hallja? Biztosan remegni fog a keze, és milyen jó lesz, hogy a másik ezt nem látja. De olyan boldog lesz a hang hallatán, ami azóta is visszahangzik a fülében, minden szívdobbanásában – hiszen Hozzá tartozik. Újabb, nagyobb kávékorttyal ösztökélte agyát a gondolkodásra. Talán az lenne a legjobb, ha a kagylót felvéve szóhoz jutni se engedné a másikat. Igen, ezt fogja tenni. Elmondja majd, hogy a kínok kínját állta ki az elmúlt napokban, hogy nem látta a színeket, mert szürkébe-feketébe fordult a világ, hogy sós lett a lelke a visszanyelt könnyektõl, mióta nem hallotta a hangját. Kortyolgatta a kávét és végre eleredtek a könnyei – talán, hogy ne sósuljon tovább a lelke. Nem kellene kínoznia magát, lehet, hogy ebben a helyzetben nem is gondolkodik tisztán - de úgy érezte, mindent meg tud oldani, ha a Kedves hangját hallja. Az idõ kerekét is vissza tudja forgatni, az elhangzott szavakat ki nem mondottá tenni. Meghökkenten körülnézett. Mintha zajt hallott volna. Meg fog bolondulni? Ezt a kérdést már tisztán hallotta – úristen, már hangosan beszél! Kiürült a kávésbögre. Két cukrot ejtett a bögre alján lötyögõ maradék félkortyra, majd egy újabb adaggal töltötte fel azt. Gyomra protestálni kezdett, amint ráeszmélt, hogy a keserû nedûn kívül 24 órája semmit sem töltöttek belé. Remegõ ujjakkal babrálgatni kezdte a terítõt. Mit is fog még mondani Neki? Minden kimondott szó elkoptatott annak az érzésnek a kifejezésére, ami mardossa. Egyáltalán felkel még ezek után a Nap? Felszáll még a köd a mezõkrõl? Nem lehet, hogy a levelek nem állnak meg félúton, hanem lehullnak! Nem lehet, hogy a patakok tovább csobognak, amikor már semminek nincs értelme. Milyen nap van ma? Szombat, vagy vasárnap? Valószínûleg szombat, mert tegnap azzal tette le a tollat, hogy másnap alaposan kialussza magát, erõt gyûjt, összeszedi a gondolatait. Ehelyett álmosan gubbaszt a félhomályos konyhában egy hirtelen ízét vesztett kávé mellett. Nagy sóhajjal felállt az asztal mellõl, a bögrét óvatosan a mosogatóba tette – ráér még ellöbbölni. Majd a tányérokkal, ha végre lemegy néhány falat a torkán. Visszamászott a kihûlt takaró alá, a telefont a párnájára tette. Már gondolatai sem voltak, a fáradtság és a kellemesen langyosodó ágy jótékony álomba ringatták. A telefon berregése riasztotta fel. Elõször azt sem tudta, merre nyúljon – kapkodni kezdett, leverte a készüléket. Elmormolt egy rövid káromkodást, amíg lehajolt érte. Leült az ágy szélére, izmai megfeszültek. Megnyomta a zöld gombot. Érezte, hogy szája kiszárad, ha akart volna se tud megszólalni. A vonal másik végén a várva várt hang: Halló…halló…ott vagy?                                                      Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki száján. Kislány…szólj már bele! Jól vagy? Él a vonal, hallom. Figyelj kislány – jobb ez így…hidd el, színes a világ, és egyszer a köd is felszáll a mezõkrõl….a Nap minden reggel fel fog kelni ezután is, és a patakok csobognak tovább… Lassan az ölébe engedte a telefont. Igen, tudta- NEKI ezután is felkel a Nap, és csobognak tovább a patakok….csobognak, csobognak, csobognak… Anélkül tette le a készüléket, hogy beleszólt volna. ....ÍRÁSOK....