Késésben voltam. Szaporán kapkodtam a lábaimat szandálom tizenkét centis sarkain, a térdig érõ szûk szoknyától pedig olyan érzésem volt, mintha minimum derékig érõ folyóvízben járnék – persze, folyásiránnyal szemben.

Tenyerembõl szemellenzõt formáltam a homlokom elõtt, és a megbeszélt helyet vizslattam: bent áll-e már barátnõm autója? Sehol semmi, ráérek. Lassítottam kissé, megfeszítettem a derekamat. Átgondoltam újra, mirõl is kell beszélnem az értekezleten, miféle kérdésekre számíthatok. Gondolkodás közben a járdát kémleltem. Jobbára a repedéseket, töredezettségeket akartam idõben felfedezni, mert a bokaszalagjaim egyre kevesebb ficamot voltak képesek tolerálni. Nem, nem… nem a magas sarkúnak köszönhetõen, hanem a tiniként lefutott kilométereknek a vékony talpú „dorkóban” a rosszul aszfaltozott Sümegi úton.
            Félhangosan dudorászva lépdeltem, sikeresen véve minden akadályt a combos hézagoktól a kutyapiszokig.
Aztán megláttam! Ott hevert egy keskeny, feszes résben. Többszörösen csavart felületén megvillant a napsugár. Megálltam. Pár pillanatig gyönyörködtem egyenletes ritmusban futó tekervényeiben, ezüstös csillogásában, kecsességében. 

Körülnéztem. Sehol senki. Nem szoktam az utcán felszedegetni mindenféle kacatot, néha még az elejtett aprót is hagytam elgurulni, de most lecövekeltem és próbáltam a résben nyomorgó rugóról minél több információt szerezni minél kevesebb szájtátással. Ezek után azt mérlegeltem, hogy egy váratlanul felbukkanó szemtanú elõtt is le tudok-e érte hajolni tekintélyvesztés nélkül. Nem szoktam múlhatatlan vonzalmat érezni holmi spirál alakú fémizék iránt – de ez megfogott. Láttam rajta, hogy többre hivatott, mint a töredezett járda hasítékában megrozsdásodni. Laza mozdulattal leguggoltam – bár a hajolgatás kissé kényes ténykedés volt a rokolyám feszességének okán – és kimentettem a rugót szorult helyzetébõl. Ott feküdt hálásan a tenyeremen, majdnem annak teljes hosszában, csilivilin, szabályos kacskaringóival elkápráztatva, két végén egy-egy masszív kampóval.
        Dudálásra lettem figyelmes. Persze, megyek már – rohanok! Barátnõm nyomta a dudát, én meg igyekeztem kilépni, amennyire képes voltam erre, miközben a rugót beledobtam a táskámba. Volt már ott néhány apróság, mint egy jóféle szatócsboltban. Néha-néha kiborogattam a tartalmát, szelektáltam kicsit, a maradékot pedig vagy visszahánytam a tatyóba, vagy új táskát üzemeltem be, amibe átcókmókoltam.
Mire bezuttyantam az anyósülésre, már megfeledkeztem a szütyõ mélyéig meg sem álló rugóról a rúzs, notesz, tollak, fésû, papírzsebkendõ, szempillafesték, mp3 lejátszó, szemüvegtok és még ki tudja, miféle hasznos holmik társaságában.

        Az értekezlet olyan volt, amilyennek mindig is tapasztaltuk – hosszú és unalmas. Elfogadtuk, helyeseltünk, jóváhagytuk, csatlakoztunk, aláírtuk. A másnap, harmadnap és sokadnap ugyanolyan menetrend szerint telt, mint az elõzõ százhatvanöt.
A százhatvanhatodik, szerdai napon a megszokott útvonalon ballagtam haza. Ráérõsen, az egyre közelgõ nyári szabadság viszketõ érzésével. A ház mögötti parkolóhoz közeledve egyre hangosabb, színpompás szentségelés töltötte be a lakótelep szabad zugait. Annál a költõi befejezésnél, hogy ”a nõnemû felmenõjét bírja szaporodásra!”  – lecövekeltem. A szomszéd verdájának motorháztetõje felnyitva, a motorházba pedig vagy öt pasi hajolt bele, és mondott okosakat a motor krehálásának okáról. Szavukat nem értettem – nem csak azért, mert egymás szavába vágva ordibáltak, hanem mert az autószerelési szakzsargon nem az erõsségem. Közelebb léptem.
    „Mi történt ezzel az autócsodával?” – fordultam a magát poétikusan kifejezõ szomszédhoz.
Õ újra ordibálva magyarázott. Néhány szót kiragadtam a mondandójából, úgymint: „….ez a rohadék….nem kapja el…..kiakad… tetves vacak…..leugrik róla….!”  Hm. Most sem láttam tisztábban, de nem adtam fel, hogy megértsem a problémát. „Mit tudtok csinálni az óbégatáson kívül?” – tettem fel a lényegi kérdést. „Nem sokat. Nincs hozzá alkatrész” – kesergett amaz. „Mert? Mi kéne?” „Csak egy rugó” – ingatta a fejét az egyik segítõkész barát. „Olyan, mint ami a golyóstollakban van?” – kérdeztem ámulva. „ Majdnem. Kicsit nagyobb.” – mosolyogtak elnézõen a fiúk. Ránéztem a motorra, a valósnál nagyobb hozzáértést mímelve megcsóváltam a fejemet. A következõ pillanatban megvilágosodtam! Fülig szaladt a szám, belekotortam a táskámba, néhány pillanatig turkáltam benne mielõtt kihúztam ökölbe szorított kezemet. Diadalmas mosollyal az arcomon kinyitottam és a szomszédom orra alá toltam. A csodaszép rugó pihent tenyeremen. Úgy nyúlt utána, mint aki attól fél, hogy megharapja – nem akart hinni a szemének. Rajta kívül még négy teremtés koronája nézett rám áhítattal vegyes bambasággal. Miután a raplis autótulaj magához tért, az agyon szidalmazott kar után nyúlt, ráakasztotta a rugó egyik végét, majd alatta valami kütyühöz rögzítette a másik végét. Beült az autóba és indított. A motor felberregett, némi unszolásra hajlandó volt alapjáraton folyamatosan duruzsolni. A férfiak kiegyenesedtek, letörölgették a ráncokat a homlokukról, és összepacsiztak.
Én pedig hátat fordítottam nekik, és csak reméltem, hogy titokban mindegyik küld utánam egy-egy vállveregetõ pillantást.

...ÍRÁSOK...